A Nyakék (4/6)

Már jó ideje nincs melóm. Ragtapaszokat, árulnak, és vitaminokat kotyvasztanak tudomásom szerint. Valami HealthCare...

 

- Már folyik a Szibériai bázison a donorok klónozása. Kiképzése. A mellékhatások felismerése, és kiküszöbölése után több páciens átültetésben fog még részt venni. A Műtétek végső célja, hogy műtét nélkül lehessen cserélni a testüket, bármely más - előkészített testre. A mellettem álló urak azok, akik megbízásából Önök jelen vannak, és részt vehetnek a béke hosszú távú biztosítására tervezett programban. Kérem, kézfeltartással jelezzék, ha részt kívánnak venni egy érdekes, a világbékét elősegítő program, következő fázisában. A kézfeltartás jelzi az itt álló uraknak, hogy amit mondunk megértették, és döntésképesek - na persze - nyilván egyet értünk.

A mellettem ülő, az előbb, nyilván a tudományos izgatottságtól kapott rángógörcsöt. És a lány is azért kapkod félig csukott szemmel, le-lecsukló fejjel levegőért, mert nem tudja, hogy mondják oroszul, hogy „Akarom!" A jobbomon ülő srác is izgatott a lehetőségtől. Sípolva veszi a levegőt, olyan gyorsan, mint ahogyan a kolibri verdes a szárnyaival. Na mindegy. Felteszem a kezem. Az eminenseknek hosszútávon mindig igaza van. Együttműködő leszek. Tehát a program e fázisa terv szerint megvalósult. Az öltönyöshöz fordulva Gyula megszólal:

 - Uraim, Siker! Nézzenek körbe a nyomorult bagázson: tízből egy-kettő! Jó arány! Csodálatos tudomány!

Statisztikát értékelni azt nem tudnak, Biológusok! Visszatérve a szobámba, feljegyzem a naplómba a hallottakat. Telnek a napok, minden nap egyforma. Itt inkább csak jól felerősítenek, mint a Jancsi és Juliskában a boszorkány a Jancsit, mielőtt megenné. Nem baj, leírom a napi történéseket. Visszaolvasva, szerintem szerelmes lettem Agnesbe. Tulajdonképp róla írok a legtöbbet.

Az a terv, hogy holnap elmegyünk megnézni az első eligazításon említett „előkészített" testeket. Nem hiszem, hogy bámészkodni visznek oda, de igyekszem optimistán viseltetni sorsom iránt. Induljunk hát...

 

Szibéria: Brukhonenko Kutatóintézet Labor kihelyezett állomása

Megérkeztünk. Az eligazításon - mert az mindig van. Ötünkkel közlik, hogy a munka itt megkezdődik. - Kevesen maradtunk, a kopasz lány - Tünde - rendbe jött. A Kolibri tüdejű Péter is. - már rendesen veszi a levegőt. A teremben megjelenik egy géptestű kutyafej. Gyula az izébigyóra mutat, elmondja, hogy az állatokon végzett kísérletek, nagyon jól működnek. Immár a stratégiai célokhoz alakítják a kísérleteket.

- Gyertek! - mondja. - Itt élnek a donor testek - mutat egy ablakra. Benézek. Látok egy edzőtermet a helység egyik sarkában. Éppen edzenek.

- Kemény fickók! - csúszik ki a számon.

- Nem annyira! - mutat egy másik jeges ablakra Gyula. Itt vannak!... Immár űr szkafandereken lévő bajonettzáras, fémes szerű „menettel" ellátva a nyakuk - fej nélkül, hűtve, állva tartják őket... a leendő katonákat, és fura edényben a kutyafejeket...

- Amott, arra „gyártják" klónozással a testeket, - mutat az intézmény másik vége felé Gyula. - És arra pedig egyedi, profi katonai iskolában agyonképzett agyakat képzünk. A fejeket.. - mutat egy másik irányba, sugallva mekkora ipari hasziendájuk van a semmi közepén, ahová érkeztünk. - ott tároljuk. A leendő agyak tanulnak egész nap. Testi edzésre nincs szükség. Majd kapnak edzett testet. Ti vagytok a prototípusok. Titeket csak figyelünk, és értékelünk. Megtanítunk nektek mindent. Csakis NEKTEK! Nekik nem. Mert be kell építenünk „gyenge" pontokat, ahol képesek leszünk őket kivonni, ha úgy alakul. A jövőben terveink szerint, csak a „fejeket" fizetik zsoldosként. Lehet majd jelentkezni szabadon zsoldosnak. A védelmi akadémia elvégzése után, az újdonsült hazafiak, zsoldosok, megkapják a szolgálati testüket, amivel majd dolgoznak. A sajátjukat megőrizzük. Leszereléskor visszakapják sértetlenül. Nagy nyugdíjjal. Itt a farmon olcsón előállítjuk a katonákat, klónozottak, senki fiai - lányai.

Hosszú nap volt, és sokkoltak a látottak - hallottak. Sok volt ez a megszokott kis világomhoz képest. Segített, hogy elalvás előtt kiírhattam magamból. Minden este jegyzetelek. Mától itt élünk, ki tudja meddig. Az étel jó, és a személyzet kedves. Egyre többet tudok oroszul. Lehet, a naplómat is úgy folytatom majd. Van, amit Magyar nyelven ki sem lehet fejezni. A Mi nyelvünk kifejezőbb. Ez néha hátrány. Valamit úgy, ellentmondást nem tűrően, vagy épp rövid, egyszavas evidenciával kifejezni, mint ahogy ők teszik, nem lehet. Telnek a napok, ha nem lenne naplóm, fogalmam sem lenne, hányadika van. Még a lefejezés után kérdeztem meg egyszer Agnestől, és azóta számolom. A 90-es évek felé járunk. Annyit tudok a világról, amit itt hallok. Azoktól, akik a kaját hozzák ide a sarkra. Időközben teljesen önellátóak lettünk. Az öltönyösök havonta jönnek, esténként kell a rádión jelenteni. Mivel naplót írok, - jól össze tudom foglalni a mondanivalóm. Az én feladatom lett a jelentés. Sokszor vagyok kettesben Tündével. Lefekszem vele a jelentések után. Senki nem tudja. Nehogy likvidálják, mert félnek, hogy várandós lesz esetleg. Általában kirántom előtte. Más védekezési lehetőség nem nagyon van itt a sarkkörön. Nem szeretjük szerelemmel egymást, és nagyjából mindent megbeszéltünk már - unalom ellen viszont kiváló egy elfoglaltság. Ketten vagyunk egy klikk.

A Többieket illetően Péter, aki még normális - tekinthető a barátomnak, de féltékeny ránk. A Másik kettő „mellékhatás1, és mellékhatás2", az két nagyon elszállt figura. Szerintem sem a bezártságot, sem a mellékhatásokat nem bírták. Rajtuk minden jelentkezett. Voltak depressziósak és agresszívek egy ideig. Ők a másik klikk. Picit tartok tőlük, mert kiszámíthatatlanok. Mintha mindig valamire készülnének. Vagy csak én vagyok paranoiás!? És ez is egy mellékhatás!? Mindegy! Legalább nem unatkozunk. Elsakkozgatok a mellékhatásokkal teli bolondokkal, mert dugni csak nem lehet állandóan.

Ez a sakkozás a másik fix programom. Az esti rádiózás a harmadik. A kaját is én veszem át heti egyszer, délelőttönként. Rá tudtam venni mellékhatás1-et, hogy legalább az üres hordókat készítse elő, hogy könnyebb és gyorsabb legyen a csere kint a mínusz 40 fokban. A szállító épp mondja, hogy jövő héten Amerikaiak jönnek a telepre. Legalábbis ezt beszélik. Nem is tudom hová tenni. Tovább mondja:

- Reagan - a mostani elnöke Amerikának - intézte a látogatást, mondván, valami leszerelési egyezménybe ütközik, ami itt folyik, mert biológiai kísérlet. A CIA csak annyit tud, hogy van itt valami. Meg akarják nézni. - Mondja a fuvaros, aztán hirtelen képszakadás.

Mikor kinyitom a szemem, tele a szám hóval, a fuvaros karja az orrom előtt hever. Csurom vér a fehér terület, úgy négy négyzetméteren. Ő eltűnt. Megpróbálok felkelni, jó ideje fekhetek itt, átázott a „szkafanderem". Legalább a bakancsom száraz. A Ruhám meleg. Valami nem stimmel, nincs erőm. És levegőt is alig kapok. Megtörlöm a szám, teljesen megfagyott. Édes meleg lé folyik belőle - vér. Végül is nem a fülem, túlélem. Áttapogatom magam. Rossz hír, lyukas a ruhám, és a lyuk körbe véres. Be kell mennem a telepre. Indulás...

Nincs telep, csak szürke foltok a fehér havon, az épületek helyei szabályos fekete foltok, mint valami kibaszott dalmata, úgy néz ki a telep helye. Tünde sehol. A klónokat leszarom. Tuti a mellékhatások csináltak valamit, vagy a CIA gondolta úgy, hogy hamarabb idelátogat. És csinálta a sarkkörre a dalmatát. De nem hallottam repülő hangját. Se mást. Vagy a KGB nem akarta, hogy lássák, mi folyik itt? Nem tudom. Nagyon rosszul vagyok. Megint a bevált négykézláb járást vetem be. Ott maradt egy ellátó épület, azt megnézem, oda behúzódom. Úgyis rögtön itt lesznek, ha nem rádiózom este. Nem is tudom, ki vagyok, kitől kellene elbúcsúznom. Él-e még rokonom. Egész eddig nem foglalkoztam ilyesmivel. Olyan hirtelen megváltozott minden. Fura helyzet. Azt érzem,.. nem bírom. Elfolyik az erőm. Nem szabad lecsuknom a szemem. Ébren kell maradnom! Előveszem a füzetet - gondoltam. Ha más nem, lezárom ezt a fejezetet. Nagy nehezen előveszem „szkafanderem" belső zsebéből. Belelapozok. Mégis csak elég lett az a nyomorult füzet - mosolyodom el. Ki gondolta volna. Kikotrom a ceruzát is, és írok. Már a szél lapozgatja helyettem a lapokat, és a füzet nyitva marad egy oldalon. A kezem elernyed. Minden erőmet összeszedve zsebre rakom.

 

 

 

A hatalmas épület előtt állva izgulok, hogy én kapjam az állást. Már jó ideje nincs melóm. Elvállalom, bármit mondanak. Megcsinálom. Kathy semmiben nem szenvedhet hiányt. Most házasodtunk össze, megígértem neki, hogy nem megyek katonának. Bár itt már mindenki abból él. De én sajnos szeretem a kalandot. Nem lennék jó aktakukac. Mindig is olyan munkám volt, ami veszélyes. Már elfogadta, de nagyon félti a közös életünk. Négy gyereket akar. Megcsinálni van kedvem - Kathy csinos, és fiatal - eladó egy ruhaboltban. A legszebb lány a városban. Úgy csillognak a huncut szemei, hogy a négy gyerek legyen inkább száz! Most is arra gondolok, milyen szép lehet ma is.

Korán indultam munkát keresni, még aludt. A buszra várva adták a kezembe a szórólapot, azt mondták siessek, ha kell az állás, mert nem hirdetik máshol. Valami kis cég. Ragtapaszokat, árulnak, és vitaminokat kotyvasztanak tudomásom szerint. Valami HealthCare. Gondolom, ügynököt keresnek. Elutazgatok a pénzükön, aztán letelepszünk Katyvel valami szebb helyen, és árulom a szarukat. Helyben. Valami kis boltban. Így lesz!

Az épületbe lépve fogad a portás. Kérdezem, tudna-e segíteni, és mondom neki, kiket keresek.

- A 30. Emeleten van az irodájuk. Ott a lift! - Gyors köszönöm, és már megyek is, nehogy megelőzzön valaki. Az emelet üres - nincs konkurencia. Most kezdhették a szórólapozást. A folyosó végén üvegajtó. Nyitva! Engem várnak - gondolom. A jelentkezőt! Így van! Kedvesen invitált a titkárnő, hogy foglaljak helyet ott a sarokban. Nézek oda - az antik bőr kanapén? És mindjárt szólnak, hogy mehetek beszélgetni. Szép kis beszélgetés lesz, mindenre igent mondok, csak arra nem, ha azt kérdik, öltem-e már embert. Vagy voltam-e letartóztatva. Téblábolok a sarokban, nézem a festményeket. Nem vagyok egy műértő, de ez a kanapé, még első Erzsébeté lehetett, vagy Lajosé a Napkirályé. Üljön bele a fene, még baja lesz, és ki kell fizetnem. Sehol egy ragtapasz, sehol egy kotyvasztott vitamin. Legalább azt tudnám, hogy néz ki egy termékük. Ha esetleg el kéne adnom.

- Fáradjon be! - Szól egy hang. - Fiatal, energikus, határozott hang. Belépek a fa ajtón, és ott áll a leendő főnököm. Legalábbis az kell, hogy legyen. Az Lesz! Szimpatikus vagyok neki, határozottan nyújtja a kezét, kijött az asztala mögül, hogy üdvözöljön.

- Foglaljon helyet - mondja. Leülök - nem mondhatok ellent. Belevág. Elfoglalt lehet, mert nem húzza az időt. - A szórólapot választottam - mondja, - mert gyorsan kellett ember. És olyan ember, aki elfogadja a lehetőséget, és él is vele. Tele a tököm azokkal a jelentkezőkkel, akik olvassák az újságokban az állás rovatot, és mennek címről címre. Hátha valami bejön. Olyan ember kell, aki tökös és elég spontán ahhoz, hogy elinduljon egy szórólap után. Egy kincskereső kell! - Gondolom a pénz a kincs, amit meg kell majd neki keresnem. Jó értékesítő duma. - Ismeri a céget? - kérdezi.

- Természetesen. - válaszolok egyből - hallottam már róla.

- Profilját? - kérdez gyorsan megint.

- Igen, válaszolok gyorsan.

- Tényleg? Örülök. Azért ha megengedi, mesélek róla! - Elcsesztem. Hagyni kellett volna mesélni, és faggatni a cégéről, a termékekről, aztán halálra dicsérni. Tuti elszúrtam.

- HelathCare! - mondja. - Egészségközpont világszerte! - Ne már. Nincs ilyen! - gondoltam. És folytatja - Mi leszünk azok! Az egyetlenek! Nem számít, hogy most mi van. Az a célom, hogy a világon egyedülálló termékeket gyártva, forgalmazva, egészségközpontjaink legyenek világszerte, ahová az emberek gyógyulni járnak. Hogy ne kelljen a kórházak üzemeltetésével a politikusoknak foglalkozni. - Nagy tervek - gondoltam. De ha jobban belegondolok, adott a helyzet. Az egészség biznisz magánkézben! Nagy piaci rés. A Gyógyszer lobbi uralja kizárólag. Ha a szerei, orvosi műszerei tényleg használnak majd és modernebbek, mint az állami kórházaké - gondolkodom - még mehet is neki. Folytatja:

- Gondolom, most őrültnek tart. Lenne kedve mégis velem dolgozni?

- Igen! Válaszoltam gyorsan.

- Ehhez nagyon sok pénz kell.

- Így van. - mondom ki halkan.

- Van nekem-nekünk, egy hobbynk. Kincseket keresünk. És, tagadhatatlan, jól működik a dolog.

- Kincseket? - kérdem félve.

- Igen - válaszolja nyugodt hangon, lassítva a tempón. Éreztetve ezzel, hogy megtalálta az emberét. Rám szánva további értékes idejét. - Sok évvel ezelőtt kezdtük - folytatja. - Mára hatalmas vagyonnal bírok. Én is, és a baráti köröm is. De várunk! Valami találmány, szer, valami kell! Hogy megcsinálhassuk az ugrást. Így egyelőre gyűjtjük a pénzt. Eldolgozgatunk a vitaminokkal, meg a sebészeti kötszerekkel. És néha elmegyünk kincset keresni.

- Kincset? - kérdezem még egyszer. Nem értem mire gondol. Csak kiböki már.

- Kincset - mondja hangosabban, és közben a fiókjába nyúl. Rend van, tudja mit, és hol keressen. Egy mozdulattal veszi elő a szöveghez tartozó, magyarázatként szolgáló képet. És teszi elém az asztalra. - Kincset - mondja még egyszer. Rápillantok a képre, és tényleg. Kincsek vannak rajta. Arany, ezüst, és egyéb holmik. Ókori agyagedények, szobrok meg ágyú. Ilyesmik. - Tengeri hajókat keresünk, és találunk. Kereskedelmi hajókat! - mondja. - Amik elsüllyedtek annak idején teljes rakományukkal. Lenne kedve hozzá? - kérdezi.

Kincset keresni? Tudja, hogy lenne, szerintem látja a pupilláim, ahogy tágulnak, és ahogy törölgetem a textil nadrágomba az izzadó tenyerem. Látja! Tudja, hogy lenne.

- Igen - Válaszolok hangosan, és érthetően, mintha már a kincskereső hajója legénységének tagja lennék.

- Rendben, jöjjön vissza holnap reggel, és a részleteket is megbeszéljük. A fizetést illetően ne aggódjon. Nem éhbérért dolgozunk mi sem. És az expedíciók túlélői, egyenlően osztoznak! Ha hagy itthon valakit, nem fog éhezni a hozzátartozója. - Ezt még azért hallani akartam.

 

 

 

 

Folyt. köv... (2015.05.04-én 9:00-tól)

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek