A Nyakék (3/6)

Érzek valami illatot, de nem érzem a napsütést. Az illat ébresztett fel. Kipattantak a szemeim, és késő délutáni fényektől narancs vakolat élesedik.

 

 1957 Pravda - Harminc fiatalkorú renitenst vettek őrizetbe a VIT ideje alatt a városban.

1957 - Esti Hírlap - Tíz magyar fiatal lett letartóztatva a VIT alkalmával Moszkvában. A Tíz őrizetbe vett Magyar fiatalt CIA együttműködéssel - imperialista lázadó vádjával letartóztatták. Fogalmam sincs mi történt, talán így volt, Én - MI! A galeri, semmit nem vettünk észre. Talán mikor szóltak, hogy ne menjünk oda azok közé a suhancok közé. Az lehetett, ami megmentett minket.

A füstös gyönyörű szép cifra üveges Nyugati pályaudvar előtt tömeg vár. A vonat beérkezik, anyám nem látom. Őrülten fiukat - lányukat kereső szülőket sem látok, akik nem hiszik el, hogy a gyerekeiket letartóztatták.

 

- Igor! A Fiatalok leszállítva - intéz rövid hívást Szása Igor felé.

- Rendben. A többit intézem drága barátom, köszönöm! - teszi le a telefont. Egy ideig még ül az asztala mögött, és néz maga elé, majd halkan beletörődve sóhajt egyet:

- Dobre!

Nem teljesen értett egyet ezzel a feladattal. De volt már ilyen. Meg kellett csinálni. Csak azt nem tudom, hogyan nézek majd annak a tisztességes lánynak a gyönyörű tiszta szemeibe úgy, hogy most adtam a hentesek kezére tíz, meg bizonyos selejtszázalék szerintem ártatlan fiatalt. Azért mondták, hogy imperialisták, hogy nehogy ellenkezzek. Jobb, ha imperialistának tudom őket, és akkor majd nyugodtan alhatok nyugdíjas éveimben.

 

A felkelő nap hajnali fényében, rendszer életben tartására szánt, nem épp önszántamból transzplantációs kísérletre várakozó fiatalként, félálomban, szürreális élményként, a folyosón nézve be egy-egy elhaladó nagy kirakatablakon, látok fehér galléros kétfejű kutyákat etető - itató feltehetően alkalmazottat. Azokat az öltönyös embereket, akiket a fesztiválon is láttam. És valami fehérköpenyest. Nem érzem jól magam. Melegem van. Jó érzés, a takaró keményítő szaga, és tisztaság illata van a párnámnak is. Szeretem! Éhes vagyok. A nap süt! Azért van melegem. Ki kéne takaródznom. Jó reggelt! Kiugrom az ágyból, és eszem valamit. Gondolom. Meg sem bírok mozdulni. Próbálom rávenni a kezem, hogy megvakarjam az orrom, de olyan nehéz a takaró, hogy majd behalok, mire megmozdul egy picit. Volt már ilyen máskor is. Túl sokat aludtam. Megpróbálom a másik kezem, hátha ez elzsibbadt. Nem érzem nagyon. Valaki erre csoszog. Neszt hallok. Lefoglal - mi lehet az? Ki lehet az? Csukott szemmel nehéz lesz rájönni... ki kéne nyitni. Biztos csipás, mint az állat. Azért nem nyílik. Valószínűsíthetően baromi nagyot aludtam. A szám is kiszáradt. Biztos a párnára folyt az összes nyál. Ettől lehet, hogy mikor a fejemet mozdítom, ragacsos érzés. Na! Fussunk neki még egyszer! Nem megy. Kezd idegesíteni. Jól elzsibbadtak a kezeim. - Ilyenkor úgy szoktam mozgatni őket, mint amikor a sálat dobom át a vállamon. Jó nagylendülettel átvetve vállizomból - Azt hiszem eleredt az orrom vére. Orrba zúztam magam. Ideje lenne komolyan venni a helyzetet. A nesz felgyorsul. Valaki elkezdi felitatni a feltehetőleg vért az orrom alól. Finoman dolgozik.

- Jó reggelt! - Nem válaszol. Csak a vérem itatja, ami már nem is folyik. Kemény vagyok. El is múlt. Ürítenem is kéne. - Ki kéne mennem a budira! - A Nesz, mintha értené, meghúzogatja a szemhéjam. Rájövök, hogy le van ragasztva. Egy óvatos mozdulattal letépi a ragacsot. - A másikat is légy szíves! - Gondoltam, mire meg is történt. Továbbra sem nyílik. Jól éreztem, hogy csipás. Mint csipkerózsika kastélyának tornyán lévő időtlen idők óta zárva tartott ablaka, annak is a rozsdás, berohadt zsalugátere. Nekifutásból kéne megpróbálni. Na, jó. Vége a szarakodásnak, hol vagyok? Mi van? - Kamupipaság - olyan kellemes itt feküdni - pihenni. A Nesz meg tesz-vesz. Gondoskodik rólam. Ráérek még érdeklődni. Alszom még.

Érzek valami illatot, de nem érzem a napsütést. Az illat ébresztett fel. Kipattantak a szemeim, és késő délutáni fényektől narancs vakolat élesedik. Nyilván a plafon. Oldalra akarom fordítani a fejem. Nem megy. Nem érzem, hogy akadályoztatva lenne, inkább olyan, mintha valami zsinóros báb lennék, és rossz zsinórt húzogatnék. Amivel eddig működött a fejem forgatása, emlékeim szerint, azzal a zsinórral most nem mozdul. Hiába rángatom. Érdekes érzés. Mintha elfelejtettem volna, milyen parancsot kell adnom, hogy forduljon a nyakam. Keresek a virtuális zsinórok között, picit harapdálom a végeit, mint mikor a hal pedzegeti - kóstolgatja a csalit. Volt már ilyen is. Egy-egy másnapos reggeli indításkor. Olvastam a Szojuz űrprogramról, mikor a pilótáknak volt egy indítási naplójuk. Amolyan indulás előtti ellenőrző lista. Próbáljuk meg. - Szemek? - Rendben. Nyitva! - Ujjak? Kezek? Persze! Rendben! Az előbb sikerült orrba vágnom magam! - Nyak fordul? - Elnézést kapitány megkeresem az irányító kart! Kellene ehhez az izéhez valami használati utasítás. - Jól van első tiszt! Menjünk tovább. - Lábujj?! - Rendben! Vádli? - Rendben! Combizom?! - Rendben! - Farpofák? - Rendben. Jóó! Tovább... Csípő? - Forog! Vállak? - Ismétlem Kapitány! Az imént vágtam jól orrba magam! - Valóban másodtiszt, emlékszem! Rendben! - Tovább. Mellizmok? - Férfi cicik rendben! Akkor térjünk vissza a nyakhoz első tiszt! Hmm? - Oppá! Most meg nem mozdul visszafelé! Úgy elfordult balra, hogyha nincs a párna, szerintem körbe is fordul kétszer. Nem baj, most legalább látom a szoba sarkát. Tehát ez egy szoba. - Okos! Jó hogy ilyen eszes első tiszt! Na! Próbálja meg áttekerni azt az okos golyót a másik irányba! - A kezemmel csinálnám, gyorsabb lenne. Ráérek aztán, a nyaki izmommal szórakozni. Most már érdekel, hol vagyok. Kezemmel a másik irányba fordítom a fejem. És meglátom a tálcát, amin illatozik a kajám. A Neszt nem látom. Az ajtót sem. Lehet az ajtóban áll. A kezemmel érzem, hogy jól be van kötve a nyakam. Lehet, azért nem tudom mozgatni a fejem. Azért zsibbad. Talán a fesztiválon felöntöttem a garatra, és felakasztottam magam, mert nem jött hozzám feleségül a svéd maca? És akkor ez egy kórház? Úgy emlékszem, nem akarta. Aztán itt meg ellátták a sebeimet. Mindegy. Jó buli volt. De úgy emlékszem nem voltam egyedül. Biztosan a többiek hoztak be, vagy kértek segítséget. Mindegy is. Nézzünk körül. Úgy is már nagyon kell hugyoznom. Persze. Ahhoz fel kéne kelni. Megpróbálom. Elég könnyen mozgok az ébredés nehézségei után. Felülök. Tele vagyok vezetékelve, mintha valami fura neonvillanypók font volna be, míg aludtam. Nem kellenek ezek - letépem! - És ha mégis? - A francba. Ki tudja mik ezek a vezetékek. - Most már mindegy. Feltűnően jól vagyok. - Mikor ezt kimondtam magamban, és kipattantam az ágyból, a földön találtam magam. FÁJDALOM! Jött a Nesz. Nahát! Ebből a perspektívából nézve azonnal el is felejtem a svéd macát! Ez a Nő a Nesz?! Egy kedvesen mosolygó veszettül jó lábú, az „alálátnirövid" köpenyben, rólam gondoskodó ápolónő. Most már tuti kórház. Valamit mond. De a kezét nem nyújtja. Nem csoda - negyven kilójával nehezen is tenne bármit a kis szőkeség. Orosz! Látom az arcán a jellemző vonásokat. Szép a szája, alakja, mint egy balerina. - Itt mindenki balettozik gyerekkorában? Vagy korcsolyázik?

- Egyem a pucsítós popódat! Segítsél már fel. - Mondom félhangosan.

Kedvesen válaszol valamit. Szép napnak nézek elébe. Felállok, eldőlök. Megint „alálátok". Hosszú az út a budiig. Megyek négykézláb. Legalább oda is érek, és végig alá látok. Indulás! Megy ez! Éta budi! - magamban gyakorlom szókincsem, hátha később szükség lesz rá. Tiszta! Megfogom a szélét, felsegítem magam. Letolom a gatyát! Ráülök és csend. A Nesz felettem áll. Kitartó. Talán még alszom is itt egyet, olyan jó ülni. Mintha a Himaláját másztam volna meg, mire ideértem. A Nesz arca nem rezdül, mikor szellentek egy picit. Szellentek hát egy nagyobbat! - Nem rezdül. Profi! Jó kezekben vagyok. Bár az ilyenek soha nem érzékenyülnek el két szép szemtől, és a péniszmosogatástól. - Gondoltam megkérem. - Mintha nagyobb lenne - jóval nagyobb. És szőrösebb is. - De szerintem felesleges megkérnem. Nem lesz jó éjszakám.

Éhes lettem. Nem ehettem jó pár napja. A Nesz csípője felett elnézve távolabb tálca, feltehetően a kajámmal. - gondolom, nem magának hozta. Van olyan vonzó, mint a Nesz! - Legalábbis ebben a pillanatban. Indulás - fel a gatya, le a Himalájáról. Megy. Négykézláb. Remélem, egyszer felegyenesedem, de nem rizikóztam, hogy egy eséstől felreped a szám, és nem bírom jóízűen megenni az éjjeliszekrényemen elhelyezett tálca tartalmát. Eszek! Finom, ízletes vacsorát rittyentettél ide, akárhogy is hívnak!

- Izé - kak tebja zavut - kérdem teli szájjal, mert egyszerre kellett a falat, és pont abban a pillanatban érdekelt a gondoskodó Nesz neve.

- Agnes, - válaszol fülig érő mosollyal. Gondolom, elég szar lehet, a helyzet, ha annak szívből örül, hogy teli szájjal megkérdezem, hogy hívják.

- Bepróbálkozom- Ti krasznivüj - Mosolyog. Lesüti a szemét.

- Szpasziba - mondja halkan.

- Pekrászni - Ljubju - és kifogytam. Ezután a Dobre vecser jön. - azt majd akkor mondom neki, ha azt akarom majd, hogy lelépjen.

- Kak pazsivaes? - kérdezi. - Gondolom, azt kérdezi mi a státusz, hogy vagyok. Hát, azt neked kéne lelesned a lázlapomról kisanyám! - gondoltam.

- Danke zehr - mondom gyorsan. Ez hamarabb jutott eszembe - értette. Lehet, magyarul is tud. Nem is kéne itt makogni. Közben elveszi a tálcát. Üldögélek még egy picit és nézem a kezeimet. Nem ismerősek, biztos valami mellékhatás - gondolom. A körmeim formája, az ujjaim, a szorításom, mintha más... - hányom ki a levest, meg a nudliszerű burgonya valamit. Nesz jön és takarít.

- Kak pazsivaes? - kérdezi megint. Olyan alázatosan mossa a földön heverő krumpli darabokat, olyan természetes. Csodás alakja és hosszú, lófarokba fogott haja, gyönyörű. Minden szar érzésemet feledteti. De mi a frász van velem?! Mintha semmi testrészem nem az enyém lenne, soha nem volt szőrös a kézfejem. Fekete szőr - öklendezek... Nincs mit hányni - meg Agnes is útban van - telibe találnám. A lábujjaimra nézve - hagyjuk. Lehet, valami fájdalomcsillapító gyógyszertől képzelődöm. Kifújom magam. A majdnem vízbefulladásos halál előtti pániknál egy fokkal erősebb érzés öntött el. Menekülőre fogtam majdnem. Le kell vennem a bőröm! Mi van velem? Felállok, és kikerülöm Agnest. Kilépve az ajtón, hosszú folyosóra jutok. Ajtók - az első résnyire nyitott ajtó rácsos - üveg kis ablakán benézve magamat látom. Más arccal. A szembe lévő ajtó mögött ismerős zajok - ébredés zajai - ahogy én ébredtem, hasonlóképp taknyolhatott a gyerek. Levert valamit. Ki lehet az? Bemegyek, segítek - nekem is jól jött volna. Felsegítem. Kiviszem a Wc -re, gondolom, ugyanazt akarja, mint amit én akartam. Bár én Agnessel szerencsésebb voltam. Mikor elkezdett nagyokat fingani, én nem vártam ki a végét.

Továbbmentem megnézni a többi ajtót. Rabok nem vagyunk, mert nyitva minden ajtó. Mindenkinek a nyaka be van kötözve. Az utolsó ajtó messzebb van és nagy a mozgás. Kiabálnak, rohangálnak. Véres ruhákkal. Gondolom ott áll a bál. Már mennek. Egymással egyre hangosabban ordítva hagyják el a folyosót, a végén lévő csapóajtón. Igyekszem, kíváncsian nézek be az ajtón. Atyaég. Egy félig levágott fejű fiú fekszik az ágyon. Csurom véres. - Jól otthagyták. Tehát ez lehet a kötés alatt. Remeg a lábam. Sötétség.

A reggeli nap ébreszt, gyorsan a nyakamhoz kapok - Kötés. Kezem szőrös, nem változott a helyzet. A folyosón hangok, ezúttal nem a Nesz. Valami vizit féle. Ideértek. Hárman az ajtóban állnak, egyikük Agnes. Biztonságban érzem magam, bár picit izgulok. Nem tudom, milyen fogadtatásra találnak majd a kérdéseim - mert az bizony sok van. Ketten odalépnek hozzám, az ágy végében állnak és méregetnek. Hozzám sem szól a köpenyes, csak odanyúl a lázlapomhoz. Beszélgetnek valamiről az öltönyössel. Elmosolyodnak. Az egyik kiabál!

- Djula! - Egy ember tolakszik be Agnes mellett az ajtón. Talán Djula?! Majd megszólal

- Jó reggelt!

- Köszönöm, - veszem fel a fonalat. - Jó reggelt, Djula Úr! - az meg elneveti magát.

- Gyula! Csak ezek a beszédhibások mondják állandóan Djulának! Jó ideje dolgozom nekik, de ez már így marad. Jól van? - kérdezi.

- Rendben vagyok, köszönöm. Mesélne arról, mit keresek itt?

- Nem! Később lesz egy „eligazítás" - Odafordul az öltönyöshöz, és feltesz neki egy kérdést - nem értem, de nagyjából az enyém hosszúságú. Az öltönyös válaszként bólogat, hogy igen.

- Annyit mondhatok, hogy nem én műtöttem! Kiválasztották önöket, többüket; és megműtötték, különböző sikerrel. Minden fiatalt más módszerrel. De a lényeg ugyanaz. Új testet kaptak. Összebarátkozott már vele?

- Szőrös a kezem. - Djula felnevet!

- Ennyi? Ezért kár lett volna ide hoznunk, hogy szőrt növesszünk a kezére! Nézze meg csak jobban! Ha feláll, jó 30cm-rel magasabb, gondolom ez okozott azért szédülést felálláskor. Ilyenkor a vérnyomásnak be kell állnia. A test tömege is változott - más erőfeszítést igényelnek a mozdulatok. Az kéz ujjainak hossza is változott. Nem okozott nehézséget a leves kanalazása? Az agya évekig tanulta, hogy a testének milyen utasításokat adjon ahhoz, hogy elérje a kanalat. Újra kell tanulnia. A nagy lábujja mérete is változott. Tud egyensúlyozni?

- Nem tudom, eddig még a legnagyobb túrám négykézláb a WC volt. - Nem mondom el neki, hogy láttam mit műveltek az utolsó szobában a fiúval. - Kérhetnék egy füzetet, és egy ceruzát, hogy felírjam a tapasztalataimat a mellékhatásokról? - Egy frászt, naplót fogok írni, gondolom, több napig leszek itt, mint szeretnék.

- Rendben - mondja, és mutat Agnesnak, majd hozzáteszi: - Bloknod! - és rám mutat. Agnes elmegy. Közben Felemelik a takarót, és a köpenyes egy hirtelen és erős mozdulattal megszorítja a lábujjam, mire én felszisszenek. Mosolyog. Még mindig nem szólnak egymáshoz. Nem tudom, mi lehet a nevük. Majd elmondják, ha akarják. A Köpenyes közelebb lép, közvetlen az arcomba néz, zsebéből elővesz egy hideg orvosi fém eszközt. Csatlakoztatja egy, az ágyam alatt lévő dobozhoz, majd belevilágít vele a szemembe. Jól van, csak lámpa volt. Még nem bízom a dokiban. Pedig barátságos - sőt, a gesztusaiból az jön le, mintha a kis kedvence lennék. Amúgy is úgy néz ki, bármit kérhetek. - Közben Agnes ér vissza a füzettel, amit kértem. - Okos - nem mondták neki, de hozott egy ceruzát is hozzá.

Elmennek. Agnes az ajtóból még visszanéz, nyugtázva, hogy minden rendben volt. Megnyugodhatok. Magam elé tartom az üres füzetet, és átlapozom. Vajon mennyit írok majd bele? Elég lesz ittlétem dokumentálására? Hány ilyen füzetet kell teleírnom? Nekiállok, és leírom az első napom. Úgyis mindjárt lesz az az „eligazítás". Már csoszogást hallok a folyosó vége felől. Jönnek a Páciensek. Csendben haladnak - egyre többen - a nyíló ajtók mögül a folyosón. Djula vezeti fel őket. Nincsenek olyan jó bőrben, mint én. Mondom én, hogy kemény vagyok. Az egyiknek első látásra, konkrétan szürke volt a feje. A másikat kerekes kocsiban tolták. - Agnes bekukucskál - szól: - Davaj!

- Jól van - Jól van. - Kisétálok a folyósóra, követem a zombi sereget. Vannak ismerős arcok. Az egyik mindjárt össze fog esni. Majd felsegítem, ha úgy alakul. Egy nagy terem bejáratához közeledünk, étkező lehet. Össze vannak tolva a székek. Középen egy asztal, és ott ül az öltönyös. Mellé foglal helyet épp, Djula. Ezek szerint Djula itt tolmács. Nagy költségvetésű program részese vagyok, tolmács is van - jövök rá. Leülök. Hátul a jobb sarok! Ez a suliban is bejött. Nem leszek a figyelem középpontjában - remélem. Bár feltűnően jól vagyok a többiekhez képest. Simán kipécézhetnek. Mikor ez átfutott az agyamon, fordult le a szürkefejű a székről, és kezdett rángógörcsbe. Agnes és a köpenyes odaugrott, és Beadtak neki valami injekciót - úgy látom, hiába. Vérzik a füle. Sokat hallottam Apám történeteit a háború nyomorúságáról, szanitéc volt. Azt mondta mindig, hogy akinek a füle belülről vérzett, annak annyi volt. Nem tévedett. A köpenyes valami megállapítást tett, aztán visszament az asztalhoz. Odaszólt Gyulának, majd Gyula annyit mondott: - Kilökődés! - Nem tudom, mi az, de gondolom a helyzet magyarázata, a pánik elkerülése végett. Körülnézek, kit nyugtatott ez meg? A Tolószékes nem bír megmozdulni. Az egyetlen lány kopaszra nyírt, már borostás feje lóg. Karikás szemei, épphogy nyitva. Nem tudom, milyen a perifériás látása, de lehet, nem is észlelt semmit ebből a helyzetből. Menjünk tovább - gondoltam. Az öltönyös belekezdett a mondanivalójába, Djula fordította magyarra! - Ezek szerint csak magyarok vagyunk.

- Üdvözlöm önöket a Moszkva 1. Számú kutatóintézet transzplantációs kísérleti programjának első fázisában. - De ünnepélyes vagy! - A Program jelenlegi fázisa, a mellékhatások vizsgálata és az Önök döntési képességeinek felmérése. A program Hruscsov elvtárs megbízásából katonai céllal jött létre. Önök kiválasztottak. A cél, a hidegháborús helyzet stabilizálása olyan katonai eszközökkel, melyeket alapvetően automata berendezések irányítanak, de döntéshelyzetben sem igényelnek egyéb emberi jelenlétet a későbbiekben. Ezt kiterjesztve, az önök segítségével lesz a harctéri eszköz, rakétaelhárító és indítórendszer kifejlesztve. A program sikere a továbbiakban az önök együttműködésén is múlik. Önök a humán programban vesznek részt, ami azt jelenti, kiképezzük Önöket tökéletes harci fegyverré. Nem gépekké! Az intelligenciájuk, erkölcsük, és szellemi terhelhetőségük magas fokú lesz. Egy indító, és elhárító rendszer kell, hogy különbséget tegyen valós, és nem valós támadás között, kell, hogy legyenek megérzései. Az Önökön végzett kísérletek tapasztalatai alapján, a későbbiekben műtött páciensek teste el lesz látva egy fém nyaki csatlakozóval, mely alkalmas lesz arra, hogy a fejük, agyuk, tudásuk szolgálatadáskor közvetlenül legyenek csatlakozva „A Redszerre", és mint katonai vezető, ne vesszen el vezetői tudásuk, stratégiai ismeretük és tapasztalatuk egy esetleges harctéri sérülés során. Egyszerűen szólva, testi sérülés után képesek a sérült testet hátrahagyva újra a harctérre lépni egy tökéletesen képzett testre szerelve. Az Önök élete jelentősen meghosszabbodik ezzel. De sajnos a hosszabb életük majd a tudománynak szentelt szolgálattal telik. Innen nincs hazaút. Itt laknak ettől kezdve, a nyilvánosság teljes kizárásának biztosítása céljából.

 

Éreztem, hogy nem lesz elég az az egyetlen kis füzetke.

 

 

 

 

Folyt. köv... (2015.05.01-én 12:00-tól)

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek