A Kaméleon (regényrészlet)

Ha nincs már anyád, sem apád, csak szeretőt látsz, és nem hazát, ha nyomják szíved pitvarát, nosza, menj, győzd le a halált.

 

 

Szöllösy úrfi derékig kihajolt az ablakon, sűrűn szippantgatta a bécsi levegőt. Vártam, hogy okádni kezdjen, de mintha utolsó erőtartalékait arra pazarolta volna, hogy visszafogja magát, így inkább csak szellőzött, küzdött a rosszulléttel.

Úgy kell neki! Minek iszik, aki nem bírja! Ezer ilyet láttam már Pesten! Azt hiszik, mint inas, csak kabátokkal, kalapokkal, esernyőkkel foglalkoztam, pedig fél fülem mindig ott volt az urak beszélgetésén. Előbb jöttek a családi köszöntők (gyorsan le is szaladt egy pohárkával), aztán rátértek az üzletre (már a harmadik vagy negyedik kupicánál járnak), aztán következik a politika, a gazdaság, a külhoni helyzet, és ekkor, mintegy varázsütésre, a társaság harsánnyá válik, az ifjak gesztikulálnak, az idősek bizonytalan léptekkel fel-alá flangálnak a nagy házban, az aggok sírnak. Életre szóló barátságok köttetnek vagy mennek tönkre, vitáznak, sírnak, énekelnek, kibékülnek. Kezet ráznak egymással, vállakat veregetnek, minden visszaáll a megszokott kerékvágásba.

Láttam már aranyifjakat, akik csak kóstolgatták az italt, épp csal elmaszatolták ajkukon. Forgatták ujjaik közt a poharat, próbáltak lépést tartani az apák és üzlettársak sebes gondolatsoraival, de nem ütötték bele az orrukat semmi szócsatába, inkább csendben meghúzódva hallgattak és tanultak. Idővel megsejtettem, hogy ők engedelmes, de kevésbé talpraesett hajtásai a családnak, kiknek vállát súlyos teher nyomja: örökölniük kell, de örököst nemzeniük annál is hamarabb muszáj. Az öregek nem engedhetik, hogy ezek a mamlaszok gyengítenék a család státusát, elveszejtsék a vagyont. Néha sajnáltam is az esetlen ökröket, olyan ügyetlenül színészkedtek. Túl hangosan nevettek, túl ostobán válaszoltak, valahányszor véleményüket kérdezték. Hálát adhatok az Úrnak, amiért engem annyi kurázsival és tehetséggel áldott meg, hogy saját szerepem mellett mások csapnivaló alakítását is könnyen felügyelhetem. Akárcsak most, ennek a ficsúrnak az esetében.

Szöllösy visszahúzta fejét az ablakból, majd imbolyogva kacsázott el a vetett ágyig, és próbálta kigombolni kétsoros zakóját, de esetlenségében a hamisan felvarrt gombokkal foglalatoskodott, és mérgében, amiért azok nem akarnak engedni, szétszakította az egész varrást. Az ijedtségtől megtántorodott, hogy menten orra bukjon. Olyan részeg volt, hogy a saját anyját sem ismerte volna fel, és még olyan suta, hogy nem lett volna nehéz fél kézzel legyőznöm, ha birokra kelünk.

Ebben a komikus jelenetben láttam meg az egész éjszaka hasztalan keresett lehetőséget. Hirtelen megszépült a szoba, élesebben égtek a lámpák. Egyre beljebb fészkelte magát belém a gondolat: most, még ma este kell megtennem azt.

Odamentem a nevetségesen vergődő ifjúhoz.

– Gyula! Gyulám! Hát mondtam, hogy sok lesz már a snapsz, de megint nem hallgattál az idősebbre! – szurkálódtam, tudván, hogy ez felpiszkálja majd az ifjabbik Szöllösyt.

– Noha! Az idősebre, mi? Alig néhány perccel lehetsz idősebb nálam, te… te Isten átka, mégis úgy papolsz, mint egy életunt mágnás bugris! Hát mire való az ital, ha nem arra, hogy felöntsünk a garatra? Vagy tán benned nem úgy jár-kel a szesz, mint levegő a tüdőben?

Az úrfi feltápászkodott, megkapaszkodott a bútorszekrény faragott ajtajában, és ismét a gombokkal babrált. Segítettem neki megszabadulni a zakótól, nyakkendőjét is kioldottam. Vállára tettem kezét, másikkal pedig lefejtettem a szekrényről Szöllösy görcsös ujjait.

– Az ital arra való, hogy fogyasztása közben mások nyelvét megeresszük, de sajátunkra úgy ügyeljünk, mintha csak tolvajok kotorásznának a zsebeinkben.

Tettem egy lépést előre, Szöllösy ügyetlenül leutánozta. Tettem még egyet, a félig rám nehezedő test pedig lassan követett. Jó lesz ez! Arra legalábbis mindenképp, hogy kivonszoljam az utcára, minél messzebb a háztól.

– Az ital csupán arra szolgál, hogy mások legbensőbb titkait kifürkésszük, megtudjuk gyengeségeiket, fájdalmaikat. Nem arra, hogy önmagunkat bolondítsuk meg vele! – prédikáltam neki tovább, de úgysem figyelt rám. Utólag belátom, hogy csak magamat nyugtatgattam. A szekrényből elővettem egy tiszta, halványszürke alapon fehér csíkos felöltőt, óvatosan ráadtam a karjait külön-külön átbújtatva, aztán az ajtó felé vezetgettem. Rohadt nehéz volt ez a félnótás!

– Hová terelsz engem Istukám, mint a marhát? Nem látod, hogy részeg vagyok? Aludnék már…

De én, Rónay-Beregszász István, ki országos cimborája ennek a baromnak, csak vezettem tovább, egyenesen a lépcsőforduló felé.

– Megint nem hallgatsz rám, pedig hányszor bizonyítottam már be, hogy illenék? – makacskodtam, hogy lépésre östökéljem. – Most megyünk, sétát teszünk az utcán, talán még a Duna zamatos, hajnali illatába is beleszippantunk, hogy emlékeztessen minket az otthonra. Hiszen ha a Duna közel, már Pest is közel!

Így okoskodtam neki, ámbár nem voltam biztos benne, hogy felfogja.

– De én nem akarok sétálni, nem akarok vizet szaglászni! Hát tényleg terelhető marhának nézel te engem? – förmedt rám.

A tekintete homályos volt. Kezét felemelte, hogy megtámaszkodjon, de lábai nehezen engedelmeskedtek.

– Már hogyan is néznélek marhának, Gyulám, ne sértegess! – mondtam, miközben lelkemben felkacagtam. – Azt teszem, amit eddig is, mióta barátságodat magaménak tudhatom: támogatlak..

No hiszen, gondoltam, hát persze, hogy azt teszem! Beilleszkedek a társaságba, kifigyelem az érdekkapcsolatokat, várok. Mire? Valamire. Lehetőségre, jelre, bármire. És most jött el az a valami, csak még egy kicsit kell kitartanom.

A lépcső aljában homály ült, csak az ajtó melletti oldalsó portásszoba tejüveg kockaablakából pislákolt még némi fény. Szöllösy nagyot horkantott, amikor beverte bal lábfejét a lépcső korlátjába, és nyögött, amikor a falnak támasztottam, hogy elmehessek a kalapjaikért. Váratlanul a fény megélénkült, és hálóruhájában Bordás csoszogott elő a fülkéjéből.

Az az átkozott inas! A szemfüles disznaja, mindig csak a baj van vele!

Visszafelé tartottam a kalapokkal, ránéztem, és elővettem leghatározottabb mosolyomat.

Mondja Bordás, maga sohasem alszik? – vakkantottam felé fenyegetően, de mozdulataimmal kedélyességet imitáltam.

Hogyne aludnék, uram, amennyiben tiszta lelkiismerettel bújhatok ágyba, mert tudom, hogy már mindenki nyugovóra tért, és napi feladatomnak végére értem.

Átkozott komornyik! Szemfüles, mint egy bagoly, és éber, mint egy kopó!

Maga egy kincs lehet! – emeltem kalapot előtte szórakozottan. – Bárcsak nálam szolgálna!

Bordás a részegen dülöngélő Szöllösyre nézett, tekintetével méregette. Vizslatta felöltőjét, kalapját, bárgyú mosolyát, homályos tekintetét.

– Némileg későre jár már a sétához, uram! – jegyezte meg résnyire szűkült szemmel. Szöllösy csak bólogatott, majd a lépcső korlátjára támaszkodott, és fejét ingatta. Kénytelen voltam újra átvenni a szót, miközben a részeg grófot a kétszárnyú ajtó felé vonszoltam.

– Korán reggel van, Bordás, menjen csak ki, szippantson egyet a tavaszból, és érezze a hajnal jótékony hatását! Gyógyír ez minden esti dorbézolásra! A séta jót tesz az ereknek, a hűvös szellő az agynak!  

Elbotorkáltunk mellette. Állt még egy néma pillanatig, majd úgy döntött, hogy nem helyezkedik szembe az urak szeszélyeivel, hiszen erre nevelték serdülőkorától fogva! Ha a gróf és barátja hajnalban kíván józanító sétát tenni, akkor neki kötelessége gondoskodni az óhajról. Már vette is volna sebtében a cipőjét és viseltes kabátját, de leintettem.

– Nem kell felöltöznie, Bordás, térjen nyugovóra, hiszen holnap az egész házat rendbe kell szedetnie a személyzettel. Reggelre, mire a kocsi előáll, meglátja, újjászületve hozom vissza a grófot! Olyan józan és éber lesz, mint aki nem ivott egyetlen kortyot se egész életében!

– De uram, kötelességem támogatni a grófot, és ebben az állapotban…

– Ne nyugtalankodjon, Bordás! A grófot nagyszerűen támogatom, hisz láthatja, hogy elbírok vele! Séta közben esetleg megvitatnánk néhány személyes ügyet is, amellyel igazán nem kellene terhelnie magát, csak untatná az urak szerelmi élete, higgye el...

– Révay kisasszonyt kisgyermek kora óta ismerem, kérem, adja át a grófnak őszinte gratulációmat – emelte meg sebtében fejébe nyomott kalapját az, és egy pillanatra mintha eltűnt volna a gyanú mogorva ábrázatáról. Csakugyan szemrevaló kisasszony lehet a menyasszony, ha még ez a szőrös szívű, karvalyképű vénember is ilyen látványosan ellágyul tőle!

Elhatároztam, hogy amint visszatérek – mert bizony visszatérek –, magához is veszem az összes, szalaggal átkötött levelet Szöllösy asztalfiókjából, ahonnan nemrég a kisasszony portréját előhúzta, hogy eldicsekedjen vele. Serdülőkori kép volt, egy gyereklány nézett szembe a fotográfussal. Vajon az évek mennyire lágyították meg azokat a komolynak tetsző vonásokat? Mennyire nyújtották meg a pufók arcot?

Végre kívül jutottunk az ajtón, ráfordultunk a keskeny utcára, és egyenesen a folyó felé haladtunk. Út közben a menyasszonyáról kérdezgettem Szöllösyt. Még többet akartam tudni róla, mielőtt az emlékezete menthetetlenül elveszne. Mielőtt elérnénk az új hidat.

A híd már majdnem elkészült, elődjéből, a Rudolf főherceg hídból csupán egy megerősített, és két oldalon meghosszabbított pillért hagytak meg. Hamarosan tovább építkeznek, amíg meg nem lesz a két új hídfő. Tudtam, hogy ilyen korán még nem lesznek sem munkások, sem építésvezetők a Reichsbrückén.

Szöllösyvel egészen a híd második ártéri nyílásáig mentünk, itt megtámasztottam a grófot, és körülnéztem; a reggeli, kéken derengő órában jártunk épp.

– István… Istukám, mondd csak… tán szemet vetettél a menyasszonyomra, hogy ennyit kérdezősködsz utána?

Láttam, hogy kezd magához térni, hiszen valóban józanítja a friss, harmatos levegő. Zavarni kezdte, hogy kutatok az emlékeiben.

– Kinek ne fájdulna bele a szíve ilyen szépségbe? – mosolyogtam, majd megadóan válla fölé emeltem mindkét kezem. – Ugyanakkor a barátság és tisztesség szent dolgok nekem, így nem lennék képes lecsapni más asszonyára, amint azt a Szentírás is elvárja.

Így magyarázkodtam, de ő csak morgott valamit, amit nem értettem.

Úgy tűnt, itt az idő. De hogyan csináljam? Egyszerűen csak lökjem bele a folyóba? Vagy fojtsam meg előtte? Pillanatig tétováznom kellett. Valóban megkedveltem kissé ezt a pökhendi alakot, és most, amikor itt lehetőség a cselekvésre, enyhe sajnálatot is éreztem iránta.

De nem, nem is sajnálat volt ez! Szántam a szerencsétlent, ahogy a vágásra szánt állatot is sajnálja az éhes kisgyermek.

Levettem a kabátomat, és a híd kőkorlátjára hajtottam.

– Te meg miért vetkőzöl? Hideg van a fürdőzéshez, te bolond! – nevetett fel őszintén, és a szívem csak még nehezebbé vált ettől a tréfától. Hiszen ez azt jelenti, hogy sokkal józanabb, mint amilyennek látszik!

– Kimelegedtem a sétában, elvégre téged is én vittelek! – lapogattam a vállát, mire ő egy nem várt mozdulattal szintén lekapta kabátját, és ölelésre tárta karjait.

Ilyen egyszerű lenne? Hát ennyi az egész? – gondoltam, miközben elfogadtam a karokat, és csilingelő nevetés közepette paskoltam meg a hátát. Kibuggyant a könnyem, és gyorsan elmorzsoltam az átkozott cseppeket, mielőtt felemeltem a fejem a válláról. Nem akartam belenézni a szemébe, mégis elkerülhetetlen. A tekintete azt súgta: Tedd meg. Tudom, miért vagyunk itt.

Erőt kellett venni magamon. Felidéztem minden egyes sérelmet, az összes keserű pillanatot gyerekkoromból. Amikor az urak gyerekei megkergettek az udvarház mögött, amikor az ablakok alatt éreztem a gőzölgő étel illatát, a húsok aromáját, de nem kaphattam belőle, amikor lopva próbáltam elfogni a kisasszonyok tekintetét, de ők levegőnek néztek, amikor… Ó, mennyi régi sérelem, mennyi keserűség! Épp csak férfivá értem, midőn szívem meghódította Rónay-Beregszász törékeny lánya, aki bájával minden kérőt lenyűgözött, mégis a legrondább és leggazdagabbhoz ment hozzá… Nem, és nem! Ő nem leszek többé sem szegény, sem éhes, sem Rónay-Beregszász!

Felkorbácsolt dühöm úgy zúdult le, hogy még önmagamnak is nehezemre esett felidézni az eztán történteket. Mintha csalt volna a látásom, és felgyorsult volna a világ. Egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőlem a gróf, és csak néhány perccel később vésődött be az emlékkép, hogyan fogtam át derekát, hogyan taszítottam meg az ingatag testet a lábammal, és amikor a gróf már a korláton hasalt, sokkosan a történéstől, reakcióképtelenül, egy utolsót taszítottam hátsó felén valami meglehetősen ügyetlen mozdulattal. Aztán egyetlen, mélyen buggyanó csobbanással a vízben termett a test, és nem bukkant fel többé.

Átszaladtam a híd másik felére, de nem látottam felbukkanó testet tovasodródni, és nem hallottam segélykérő kiáltozást, kapálózást sem. Olyan csendben és diszkréten halt meg, hogy engem, a gyilkosát is meglepett a tapintata.

Ennyi lenne hát egy emberélet? Ily könnyű elvenni, ily könnyű valakit meggyilkolni? Az egyik pillanatban még itt áll előttem, rám nevet, a másikban már csak emlékkép, visszhangzó kacagás, mi szertefoszlik a hajnali párával együtt.

Súlyos bánat ereszkedett ekkor a szívemre. Még hosszú percekig álltam a befejezetlen hídon, simogattam ujjaimmal a kabátokat, aztán mély sóhaj kíséretében sajátom a vízbe vetettem, az övét pedig magamra öltöttem. Felvettem a kalapot is, meggörnyesztettem a hátam, és elindultam. Az ég indigószínből lassan mélykékre, aztán világoskékre váltott, és amikor a házhoz értem, megjelentek az első narancssárga sugarak. A madarak fáradhatatlanul daloltak, az utca forgalma kezdett beindulni. Hol járdát sepertek, hol tejet vittek be, máshol pedig álmos házmesterek szorgoskodtak a kapualjak világításával.

Eszembe jutott Bordás. Vajon alszik már, vagy éberen ül, és várja haza a gazdáját? Gondolatban gyakoroltam a mozdulatot, ahogy a gróf megemeli kalapját, szinte láthatatlanul meghajol, és üdvözli a vele szembe jövő, rangos ismerősöket. Uram! Kisasszony! Örvendek a találkozásnak!

A kapuhoz értem. Csengetnem kellett, mert zárva volt még. Mélyen szemembe húztam a kalapot, enyhe részegséget imitáltam, és a karikás szemű, kialvatlan Bordás felé biccentve egyenesen megcéloztam a lépcsőt, rá se néztem.

– Gróf úr, hát a barátja?

Megfagyott bennem a vér, mozdulatlanná is merevedtem egy kósza pillanatra, majd visszazökkentem a szerepbe, és vállam felett hátrasandítottam.

– Amint kinyitnak a kávéházak, István megrohamozza őket. Él-hal a wiener melange-ért, úgyhogy búcsút vettünk egymástól – szünetet tartottam, felléptem két lépcsőfokot, majd ismét megszólaltam, a begyakorolt, bágyatag hangon. – A kocsi idejében előáll?

– Hogyne uram, a kocsis már felpakolta a csomagokat.

– Átöltözöm úti ruhába. Hamarosan indulok. – Ezzel otthagytam az inast, és a gróf hálószobájába sietettem. Átöltöztem, előkerestem a fiókból a fényképet és az átkötött levélköteget. Személyes úti kofferomba tettem mind, hogy az úton alaposan tanulmányozhassam. Belenéztem a tükörbe. Megigazítottam a bajszom, kissé fazonra vágtam, aztán ismét kihúztam magam, és megszemléltem az alakot, aki visszanézett rám.

Már nem az a kis koszos, pesti gyerek voltam, nem is Rónay-Beregszász István, aki szörnyethalt egy balesetben, és még csak nem is tudnak róla. Már gróf Szöllösy Gyula voltam, Révay Zsuzsanna Mária kisasszony vőlegénye, és most hazatérek sokéves tanulmányaim végeztével. Itthagyom ezt az átkozott várost, a bagolyszemű komornyikot, és nem jövök vissza többé.

Vár egy új, egy sokkal jobb élet az orgonaillatú Budapesten.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
szerkesztőség
#2. 2018. május 7. 20:30
Kedves Judit!

Isten hozott az oldalon!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Szerelem pár órára