A Hóember és a szerelem

mesés szerelem

Szikrázó hóesésben született,

épp mikor az este megérkezett.

Egész éjjel csak azt várta,

reggel egy ablakban ráismer magára?

De mikor végre a hajnal közeledett,

kíváncsisága - hess odalett.

Nem érdekelte elég piros-e az orra,

vagy szén gombjai szépen állnak-e egy sorba...

Csak Azt nézte, bámulta meredten,

- azt ott a távolban,

- azt a messzeségben.

S a Nap - mert Ő volt csodálatának tárgya,

most is mint minden reggel

rámosolygott a világra.

Mint jó gazda, szemével végignézett a tájon,

s tekintete megakadt az újdonsült csodálón.

A Hóember szerelme hamar viszonzásra talált,

bár tudták csak távolról imádhatják egymást.

A Nap reggelente vidáman köszöntötte kedvesét

- de hamar elrepül az idő, pedig maradna még..

Lázadhatnak mindketten mint a kamaszok,

- de a vége mindig az.

Hazaparancsolják a Napot.

A Hóember aztán egy magányos éjjelen

úgy döntött tovább lép, bármi is legyen!

Reggel boldogan fogadja kedvesét,

s azon mód elmondja, hogy döntött, és miért.

- lassan eljön a tavasz s muszáj lesz búcsúzni

a hóembernek nincs nyáron hova elbujdokolni...

- s ha már szerelmüknek így kell vége legyen

tegyék azt úgy, hogy végre mindkettő boldog legyen!

A Nap megértette mit akar kedvese

forró öleléssel vált végre egyé vele.

S akkor a Hóember még egyszer utoljára,

ráemelte szén szemét szíve választottjára.

Olvadni kezdett. Pára lett belőle.

S lassan eltűnt, de nem örökre.

A Nap nem sírt, nem gyászolta szerelmét mert tudta,

hópehelyként tér vissza kedvese..

- jövőre majd újra.