A fiatalság lángja

Teszem, amit mond, hiszen döbbenete engem is kíváncsivá tett. Odafordulok a tükörhöz, és egy vénasszonyt látok magammal szemben.

 

A fák megroskadt ágai éles karmokként hasítják fel bőrömet. Meztelen lábam alatt az avar különféle reccsenéssel töri meg az erdő csöndjét. Az előttem elterülő ködtől csupán egy karnyújtásnyira látok. Utamat, hogy merre futok, nem én koordinálom. Visz előre a lábam. A Hold fénye világítja be kissé a fák sűrűjét. Izmaim a sok igénybevételtől lassan kezdenek elernyedni. Nem tudom, meddig bírok még futni, csak az a tudat hajtja alattam a talajt, hogy most az életemért futok, azért a szent dologért, amelyet alig pár hete ismertem meg. Majd egy szempillantás alatt leterít valami a földre, és én megbéklyózva fekszem a hideg leveleken, megbéklyóz ennek a hatalmas teremtménynek a tekintete. Testemben a fájdalom olyan intenzív, hogy a fogamat összeszorítva tudom csak kilehelni vadászomnak a nevét: Ethan.

 

Szigorú tekintettel dorgálom az én félszellememet - most aztán igazán túl lőtt minden határon, megszokott fogócskánk most igazi vadászatba csapott át. Ethan már emberi formájában mereszti rám a szemeit, mit sem törődve azzal, hogy mennyire mérges vagyok rá. Olyan, akár egy rossz kisgyerek, aki ha elkövet valami csintalanságot, szégyenében inkább duzzog. De hogyan is haragudhatnék rá, amikor ilyen sebezhetőnek mutatja magát? Tekintetem meglágyul, amelyet ő kitörő örömmel fogad, teste egésze megremeg, és szellem formájába változva végignyalja az arcomat. Ez a hatalmas kutyaszellem mit sem változott. Azóta ilyen, amióta rátaláltam - bár elismerem, akkor még sokkalta kisebb volt.

 

Eltelt már öt év, hogy vérző sebekkel találtam rá a szakadó esőben. A faluhatáron feküdt, alig volt benne már élet. És én befogadtam. Az után jöttem rá, hogy félszellem, amikor először csókot leheltem bundájára: fogta magát, és átváltozott előttem. Mostanra már egy nagy mamlasz lett, aki csak azzal van elfoglalva, hogyan tehetne a falubeli lányok kedvére. Elismerem, valóban erős férfi lett belőle, már ha lehet ezt mondani egy tizenhét éves fiúra. És én akárhányszor meglátom őt emberi alakjában, a szívem mindig hevesebben ver. Vajon mióta szeretem őt, mióta tekintek rá másképp? Amikor a hatalmas kutyaszellem alakjában játszunk az éjjeli erdőben, valami mindig megmozdul bennem. Talán azért, mert akkor csak velem foglalkozik, és a tény, hogy engem kerget, majd leterít, izgalommal tölt el. Bárcsak ezt tenné emberi formájában is.

 

Mire rájövök, hogy merre kalandoznak a gondolataim, már fülig elvörösödtem, és természetesen ezt a remek alkalmat Ethan sem hagyhatja ki, hogy ne szégyenítsen meg még jobban - a saját gondolataim mellett. Már megint az orrát dörgöli a fülembe, hiszen jól tudja, ettől mennyire zavarba jövök. Előttem ül és csahol. Még ülve is kétszer akkora, mint én. A reménytelen helyzet miatt úgy döntök, nem szólok semmit, hanem egyenesen hazamegyek, Ethan pedig már emberi alakjában jön utánam, fülig érő vigyorral követ. Nem tudom, mikor fogom megszokni a gyors alakváltásait. Azt, hogy honnan jött, egyikőnk sem tudja. Akkor kezdett csak el élni, amikor én rátaláltam. Ezt a nevet is én választottam neki, bár már megbántam, hogy ennyire nyugatias nevet választottam, hiszen így mindig kitűnik, akárhányszor csak megszólítom. Rajtam kívül csak egy ember van, akinek nem szokatlan ez a név: ő pedig Michiko, a lány, akivel Ethan állandóan közvetlenül viselkedik. Őt átkarolja, csókot nyom az arcára, segít neki mindenben. Én pedig csak nézem, ahogyan kettőjük szerelme kivirágzik, hiszen nem tehetek mást. Én már túl öreg vagyok hozzá. Hajam lassan őszbe vált, bőrömön ráncok futnak, tekintetemben már jele sincs a fiatalságnak. Az egyedüli, amire jó lehetek Ethan számára, az az, hogy játszom a zsákmányt, amire úgysem nehéz lecsapni, mivel lassú vagyok. De olyankor, amikor csak a miénk az erdő, úgy érzem, ismét fiatal vagyok, és ilyenkor Ethan is másképpen tekint rám: szemében tűz ég, akárhányszor rám tekint. Erre a gondolatra ismét zavarba jövök, de szerencsére Ethan nem veszi észre, mert beértünk a kunyhónk sötétjébe.

- Sayoko, mégis meddig akarod ezt folytatni? - kiérzek valami keserűséget a hangjából.

Meglep a kérdése. Fogalmam sincs, miről beszél.

- Nem értem, mire gondolsz - suttogom. Érzem, lábaim remegnek. Talán érzem a vesztem.

- Hát erre - ránéz a lábaimra, a kipirult arcomra. - Tudom, hogyan érzel a közelemben.

Mégis honnan tudja?!

- Erről nem tehetek. - Elcsuklik a hangom. Nem merek ránézni. Olyan vagyok, akár egy lány.

Ethan tekintete már kevésbé átható. Nem akar megbántani.

- Tudod, amikor veled futok éjjelenként, megváltozol. Olyankor fiatalnak tűnsz és gondtalannak. Mindig zavarba hoz a boldogságod, ami olyankor átjár.

Nem szólok semmit. Képtelen vagyok rá, hiszen én csak egy vénasszony vagyok. Majd folytatja.

- Olyankor mindig úgy érzem, magaménak akarlak. Meg akarlak csókolni. Gyönyörű vagy a holdfényben.

- Ha... most miért mondod ezt?

- Mert meg akarlak csókolni, mielőtt elmennék. Nem élhetünk így örökké, az érzelmeink zuhatagában. El kell mennem, megtalálnom az utat, amelyet élni tudok. Nélküled.

Szavai tűként fúródnak belém. Mégis miről beszél? Nem, ezt nem akarom.

Gondolkodni sincs elég időm, Ethan már a karjába vont, és hevesen csókol. Érzem, hogy ez a fiatal erő engem is átjár. De nem merek még csak hozzá érni sem. Hogy képes nem undorodni tőlem? Ellököm magamtól.

- Nem! - visítom. Könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akarom, hogy sírni lásson, kézfejemmel kitörlöm könnyeimet a szemem sarkából.

Ő csak döbbenten áll, lélegzetvisszafojtva néz rám. Bámul, tekintete perzsel. Hitetlenkedés süt a szeméből. Tessék, ezt akartad? Hogy sírni láss, és kinevess? Lép felém, és én azzal a mozdulattal hátrálok tőle.

- Sayoko, hiszen te... - elhal a hangja. Döbbenet fut át arcán. - Nézz a tükörbe!

Teszem, amit mond, hiszen döbbenete engem is kíváncsivá tett. Odafordulok a tükörhöz, és egy vénasszonyt látok magammal szemben. Gúnyolódik rajtam! Dühömben fogom az összes holmiját, és kiszórom a házból, őt pedig egy határozott mozdulattal megragadom, és kifelé tuszkolom az ajtón. Ő tiltakozva ellenáll, beszédre nyitja a száját, de pofon vágom. Szemeimben ég a harag gyújtotta tűz, és benne csak azt látom, hogy mennyire csalódott. Nem szól semmit. Elmegy.

 

Képtelen vagyok ezt feldolgozni. Felneveltem, neki szenteltem az életemet. Megtartottam a titkát, és szeretetet adtam neki. Ő pedig gúnyolódik rajtam.

 

Gondolataimban elmerülve egyre ködösebben látok mindent. Újra vetítem magamban az elmúlt pár perc eseményeit, és ijedség fog el. Felpattanok a földről, ahol egész eddig kuporogtam, majd a tükörhöz sietek. Szemembe ismét könny gyűlik. Megdermedve állok magammal szemben. Könnyes tekintetemben a fiatalság lángja lobog. Mire rádöbbenek minderre, már túl késő. A félszellemem elment. Az, akivel éjjelente az erdőben futott, egy fiatal lány volt. A szerelem tett fiatallá, és ő mindezt tudta. Félt szembenézni mindazzal, ami vagyok: egy megöregedett, fiatal lélek. A valóságba kopogtatás ránt vissza. Az ajtón visszaverődő hang elhal, amikor kitárom a fadarabot. Ethan!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
ChiliPapaya
#4. 2014. január 31. 16:46
Örülök, hogy tetszett. A happy end-et illetően: sokan panaszkodtak az állandó tragikus befejezéseimen, gondoltam most jobb lenne egy örömteli rész, de akkor nem jött össze :D
Lupussia
#3. 2014. január 31. 13:46
Szia!
Nekem nagyon tetszett ez a kis történet. Pont azért mert nem a hétköznapi világról szól. Csupán a legvége túl happy end nekem, "erősebb" lenne a hangulata ha nem jött volna vissza Ethan, -de ez csak az én véleményem.
Answer
#2. 2014. január 6. 18:02
Van ebben az írásban valami megkapó.
Tetszett!
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek