A férfiak ártalmasságáról, avagy mi lesz velünk nőkkel?

Groteszk írás sok-sok humorral a dolgok mai állásáról férfiak és nők között, nem csak nőknek, de csak férfiaktól

 

 

Miniszterelnöki hivatal
Családsegítő osztály részére

 

 

Élt valaha egy szerelmespár. Megismerkedésük romantikus volt, életük is hasonlóan alakult, telve szerelemmel, vágyódással és megértéssel. Voltak vitáik, de ezeket nagy türelemmel és visszafogott vérmérséklettel oldották meg, nem bántották, és alázták meg egymást fölöslegesen, hogy visszataláljanak egymáshoz a vitás dolog elintézése után. Könnyen ment, hiszen nem volt kettőjük között más, csak hétköznapi ellentét.

Élt egy másik szerelmespár is, akiknek megismerkedése nem volt olyan romantikus, inkább kényszerűnek nevezném. Mégis halálukig együtt maradtak, bár életük nem volt olyan eseménydús és könnyű, mint az említett előző szerelmespáré.

Ezzel a két egyszerű példával nagyjából ki is merítettük a 19. századig terjedő időszak házassági lehetőségeit. Állíthatjuk, hogy ilyen koreográfiák szerint zajlott általánosan a párválasztás. Hol a szülők gondos közbenjárására, ritkábban a fiatalok kezdeményezésére, de megtörténtek a nászok. Az is igaz, hogy a társadalomban betöltött rangok és címek nagyban determinálták a házasulandók lehetőségeit. A mesékből ismert királyfi és a szegény ember lánya közötti szerelem csak a nép ajkán született, kevés történelmi példa akad ennek bizonyítására.
De nem csupán a hova születés szabályozta akkoriban a párválasztást, és annak egy életre szóló hatályát. Egyik fontos kelléke volt ennek a nők általános másodrangúsága.
Hogy ezt megértsük, vissza kell kanyarodnunk egészen a kezdetekhez. Az ősidőben a nőt tisztelet és dicsőség övezte. A matriarchális társadalom - a társadalmi formák legmagasabb szintje - elismerte a nők felsőbbrendűségét, hovatovább nélkülözhetetlenségét. Mert a nők birtokolták - és birtokolják azóta is - a teremtés tudományát. Tőlük függött egy közösség szaporulata, hiszen a nők voltak, akik testükben felnevelték, majd megszülték, és táplálták az utódokat. Az ő testi épségüket óvva tehát joggal reménykedhettek a férfiak, hogy a társadalom növekedésnek indul, többen járhatnak élelemért, nagyobb biztonságban élhetnek egymás között, mint egyenként kóborolva.
A nők szülték, táplálták, és nevelték a csemetéket, s a hálás férfiak élelmet és védelmet biztosítottak a számukra. Persze nem elhanyagolható tény, hogy a férfiak szerepe sem hagyható érdemek nélkül a nemzésben. De meg kell állapítani, hogy ez számukra sohasem jelentett kihívást, munkát vagy önfeláldozást. A természet úgy rendelte, hogy minden fáradság nélkül, mi több, élvezetet nyújtva végezhették el a nemzést, s közben az maguknak is élvezetet és megkönnyebbülést jelentett. A feladat csak ezután következett. Az utódok kihordása is jelentős fizikai igénybevételnek tette ki a nőket, nem beszélve az idegi feszültségről. De a férfiak akkoriban tudták, értékelték, hogy a jövő a nők kezében van. A születés - kissé patetikusan a teremtés - a nők kezében volt, és ma is ott van.
Mi történhetett hát, hogy egy jól üzemelő társadalmat egyszer csak felváltott a patriarchális társadalom?
Történt egyszer, hogy született egy fiúgyermek. Valami testi hibával, esetleg sánta volt, vagy ilyesmi. Ahogy felcseperedett, kiderült, hogy egyéb elváltozások is kiütköztek rajta. Ez a belterjes szaporodásnak volt betudható. Agresszív volt, és türelmetlen. Egy napon, vadászat után, üzekedni támadt kedve. Tavasz volt, a természet is éledt, s ez benne is felkeltette a vad ösztönöket. De nem érte be a fajfenntartáshoz elengedhetetlen kisüléssel.
Egy azonban közös volt bennük: saját boldogulásukat és örömüket keresték. Mindkettőhöz egy nagyon fontos alapanyag kellett, a nő.
Azt nem kell különösebben bizonygatni, hogy az érzékiség rabjainak miért volt nélkülözhetetlen a szebbik nem. A másik csoportnak pedig utódok kellettek, sok-sok utód, akikkel megvalósíthatják hódító elképzeléseiket, és megalapozhatják a jövőt. Talán ilyen nemes gondolatok nem jutottak az akkori férfiak eszébe, de a szaporulatra mindenestre szükségük volt. Így aztán több generáció után a nők kizárólag kiszolgálókká váltak, először a közösség, majd fokozatosan a férfiak kiszolgálóivá.
A görög mitológiában még komolyan számoltak az istennőkkel, akik viaskodhattak a hím istenekkel, de már megmutatkoztak a sovinizmus jegyei, mert főistennek már férfit neveztek meg. A hajdani földanya mítosza, lassan, de biztosan elenyészett. Pedig fontos dolog volt ez, ami szimbolizálta a dolgok természetes rendjét, megmutatva a nők egyetlen hatalmát, a szülést, a teremtést.
Csavarhatták azonban a szavakat így-úgy, szülni csak nem tanultak meg a férfiak
Erősekké lettek, már nemcsak a vadászatokon edződtek, hanem harcokban is, és ettől önbizalomra kaptak. Testi fölényüket kihasználva magukhoz ragadták a hatalmat, illatosították, és díszítették magukat, akárcsak a nők. Akartak ők is széppé válni, kívánatossá, elirigyelték a nők tulajdonságait, amiért valójában tartották őket. De határtalan önzőségükben és féltékenységükben - ami a nemek közötti külsőségekben megnyilvánult - maguk is nőiessé váltak. Legalábbis külcsínre. Annyira elvadultak abbéli szándékukban, hogy cifrák legyenek és pompásabbak, mint szolgáik, hogy egymást kezdték szeretni.
De a férfiak szerelme meddő maradt. Nem adott sem újabb szolgákat, sem katonákat, sem felhőtlen örömöt.
Hosszú századok teltek el teljes elnyomásban, s erről csak néhány nőtársunk szomorú sorsa volt kivétel, akik megvívták szélmalomharcukat az elnyomó férfinépek ellen. A próbálkozással, amit véghezvittek, megelőzték korukat, és fölé nőttek a férfiúi zsarnokság és teljes elnyomás gigászi magasságának, ami a középkort oly nagyon jellemezte. Mert harcukat olyan fegyverrel vívták, ami a nőktől teremtésüktől fogva távol állt. A háború, az elnyomás és intrika, a megfélemlítés és kirekesztés sok-sok női áldozatot követelt. Gondoljunk Jean D'Arc erős hitére, vagy a hozzá hasonlók tiszta és őszinte próbálkozásaira a politikában, a hitéletben, a társadalomban. Mindannyian máglyán végezték, sokan, mint boszorkányok. Micsoda aljasság! A papok, akkoriban kizárólag férfiak, úgy ítélkeztek nőtársaink sorsáról, hogy önmaguk sem hittek saját szavaik igazságában. Kikapósan éltek és mértéktelenül, míg az asszonyoktól tisztességet és alázatot vártak el.
De teltek-múltak az évek, és a tapasztalatok megszülték gyermeküket, egy formás, kerekded csecsemőt: az öntudatot.
A hosszú évszázadok, talán ezredek, néma szótlanságban teltek el a nők részéről, s ez nem csupán a félelem műve volt. Sajnos a szolgasággal együtt járt a mesterséges butítás is. A nők nem jártak iskolába, nem tanultak írni-olvasni, nehogy véletlenül átlássák saját elnyomott helyzetüket, és megmásítására tegyenek. Mert akármilyen "buták" is voltak a nők, azt azért átlátták, hogy saját fegyvereiket kell használniuk ahhoz, hogy legyőzzék ellenfeleiket. A nők fegyvere pedig a csábítás.

Bár művészetük még szorosan kapcsolódott az ágyhoz, amihez odaláncolták annak idején őket, de már új hajtás serkent a rekamiékon.
A művészetek nyíltak meg először harcos nőtársaink előtt. Ártatlan dolognak vélték a férfiak, ha a nők belekontárkodnak a művészetek dolgába. Megjelentek az első költőnők, aztán a festők, majd sorban a többi. Először persze azok a nők lettek a legelismertebbek, akik ágyasai voltak egy-egy híres mecénásnak, aki felkarolta ügyüket. De túl Madame Recamié-n és Madame Pompadour-on elérkeztünk a női regényírókig. Ez az evolúció nagy lépése volt! A nyomtatásban is megjelenő női írók már véleményüket is belecsempészhették - igaz, még igen burkoltan - irományaikba.
Kezdetben persze csak leányregények láttak napvilágot, meg szerelmi történetek, de határozottan érezni lehetett, hogy nem állítható meg a folyamat, ami a nőket szólásra kényszerítette.
De ne legyünk elfogultak, nézzük meg, milyen fejlődésen mentek át a férfiak ezen idő alatt!
Mindenképpen meg kell említeni testi erejüket, amiben fejlődés nemigen mutatható ki, hiszen az ősemberéhez képest jóval szerényebb izomzattal bírtak és bírnak ma is, kivéve persze a mesterségesen felturbózott izomzattal rendelkezőket, akik mindenféle szintetikus szerekkel próbálják egykori dicsfényüket lekoppintani. Mindhiába. Szellemi téren azonban határozott fejlődés mutatható ki. Vegyük például azt, hogy a matriarchális társadalom megbuktatásában elidegeníthetetlen érdemeik vannak. Kihasználva testi fölényüket, a nőket először megfosztották társadalmi rangjuktól, majd önbecsülésüktől és öntudatuktól is. Lassú, de biztos folyamat volt ez. De hogyan vehették el tőlünk a teremtéshez való tehetségünket? Hogyan vettek rá minket, hogy elveszítsük egyedüli képességünket, amivel föléjük magasodtunk évezredeken át? Mert az volt a legfontosabb, hogy a szépségünk után, amiről úgy véltük, hogy egyedül a női nemnek adatik meg, elvegyék tőlünk a teremtés egyedüliségét is.
Az egyistenhittel végérvényesen pontot tehettek az ügy végére. Bonyolult irományok összefüggő, nők számára érthetetlen sorai bizonyították elődeinknek, hogy a mindenható teremtett minket, embereket - tehát nőknek köze sem volt hozzá - s ráadásul a keresztény tanítás szerint a férfiból teremtetett a nő, tehát egy részüket adták nekünk a hímek önmagukból, hogy létezhessünk.
Ezzel a teremtés kérdése megoldottá vált. A nő ugyan birtokolja a gyermekszülés képességét, de ezt is csak a férfiaknak köszönhetik

Az első világháború volt a nagy vízválasztó a nők életében. Nők kerültek a volán mögé, a postára, a hivatalokba, gyárakba is. A férfiak pedig nagy szorgalommal öldököltek. A dolgos nők azonban felhívták munkájukkal a férfiak figyelmét munkabírásukra és munka-szeretetükre. Nem elhanyagolható az a precizitás sem, amivel feladatukat elvégezték. Mi sem természetesebb hát a férfinép számára, mint az, hogy látván a harcias elszántságot, amivel az asszonyok jogaikat követelik rajtuk, megadták, amit kértek tőlük. Dolgozhattok lányok, asszonyok.
Mert dolgozhatunk már, ez igaz
Kaptunk mellé még szavazati jogokat is, hogy legalizálják, majd évek során ránk kényszerítsék a munkavállalás nehéz rabigáját. Ugyanis a kezdetekben mindenféle hétköznapi, jelentőséggel nem bíró feladatokat bíztak a nőkre. De harcos a nők nem hagyták abba a küzdelmet, politikusok, orvosok, ügyvédek és bankárok kerülnek ki ma a sorainkból. A nők aránya a munkavállalásban megnőtt. Mára elérték, hogy fizetésük egy adott munkában egyenlő a férfiakéval. Ezért is meg kellett izzadniuk.

Elérkeztünk napjainkhoz. A dolgos, szorgos hajdani férfimarok szükségessége mára megkopott. A nehéz fizikai munkát jobbára gépek végzik, vagy legalábbis nagy segítséget nyújtanak benne. A férfiak előnye tehát, ami testük erejéből fakadt, és tekintélyüket nagyban megalapozta, mára elenyészett. Szellemi fejlődésük hajtásai elkorcsosultak, s abban mutatkoznak meg, hogy bűnözőkké váltak, munkakerülőkké, sokan hajléktalanokká. Ez persze nem minden egyes egyedre érvényes, de alapvetően torz szellemiségű férfiak garmadát neveltük ki az emancipációval. Az asszonyok otthoni teendői megmaradtak, s kibővültek még a kenyérkereséssel is. A gyermekszülés, táplálás, majd nevelés szintén rájuk hárul. S mit tesznek a férfiak?
A férfiak ellustultak, már nem ők a család egyedüli eltartói, nem ők az emberi faj uralkodó neme. A hímek - többségükben - negyven éves korukra elhíznak, fáradékonnyá válnak, agyuk működése a televízió műsoraira áll rá, különös figyelemmel a sportközvetítésekre. Tunyaságuk következtében fölösleges energiájukat durva harci sportokban és utcai verekedésekben vezetik le, más esetekben iszákossá válnak, akadnak, akik családtagjaik fenyegetésétől és bántalmazásától remélik visszanyerni elhantolt tekintélyüket, ami segíti megnyugvásukat.
S most azt kérik számon, hogy hol vannak azok a nők, akikért halni tudtak elődeik egykoron?
S mi nők azt kérdezzük, hol vannak azok, akik két kezükkel húzták egykor az életet adó húst a barlangok ölébe, hogy gondoskodjanak családjukról? Hol vannak, akik száz virággal halmozták kedveseiket?
Elhaltak idővel. Mára csonkjaik maradtak, olcsó vérű, híg szerelmű, ernyedt ölű szeretők. S milyenek lettünk mi, nők? Szépek és okosak. Olyannyira okosak, hogy megláthatjuk azt, amit sosem kellett volna észrevennünk: a férfiak semmi boldogságot nem adnak nekünk. Kizárólag anyagi javaikra van szükségünk, amivel hivatottak lennének hozzájárulni a család boldogulásához. Egyeseknél azonban még ez sem valósul meg.
Az, hogy a szüzességemet korán elveszítettem egy sajnálatos esemény által, ami kizárólag félreértésen alapult, valamint két elromlott házasságom, ami bizony sok keserű hónappal ajándékozott meg, s az, hogy három éve, mióta felszedtem egy pár kiló fölösleget - alig húszat - szóval azóta nem találok partnert magamnak, nem befolyásolt döntően ennek a kis levélnek a megírásában.
Apróbb csalódások folyamatosan érnek a mai napig, de úgy érzem, nem lettem férfigyűlölő, és nem lettem elfogult a saját nememmel szemben.
Annyit szeretnék már csak megemlíteni, hogy szeretném, ha a minisztériumban több nő kapna állást, sőt! Igazán az lenne a helyes, hogyha az összes miniszter nő lenne. Már dolgozom az indokláson, amiben hosszabban szeretném kifejteni ennek a szükségességét és előnyeit.
Kérem a miniszterelnök urakat, hogyha lehet, emeljék föl a családi pótlékot, mert két leánygyermeket nevelek egyedül, és nem kapok gyermektartást egyik után sem, mivel mindkét volt férjem eltűnt.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
eretNYEK
#4. 2013. március 15. 10:30
Nomármost, a nők nőket szeretnének maguk mellé? vagy hogyan értsem?
Balage
#3. 2013. március 7. 19:26
Számomra ez túlontúl feminista írás. Rengeteg mindennel egyetértek a benne foglaltakkal, de azért sok mindenben túlzottnak érzem, épp emiatt nem jött be annyira. Bocsi!
Eliza Beth
#2. 2013. március 5. 19:12
Ez elég kemény társadalomkritika. Parázs vitákat robbanthat ki...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek