A Csitári hegyek alatt

A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó

A Csitári hegyek alatt

 

Európa hányja-veti magát. Mint a beteg, akit lázroham forgat, kerget, űz. Mint aki nem találja a helyét, darabokra törik, szétzúzódik poraira, mert az államok sem maradhatnak egyben, valami különös átok nehezedik rá. Ó, Európa, a kultúrák bölcsője, most valami újat akar, mert a régi, az általa megálmodott világ senkinek nem kell! Vesztesek és győztesek, hősök és árulók egy hajóban utaznak, rövidesen egymás torkának ugranak és a megálmodott közösség semmivé válik, talán nem is volt soha. Csakhogy nincs más választás, ki kell békülniük, mert tényleg egy hajóban utaznak, és a civakodás a célhoz érést lehetetlenné teszi. De hát hogyan? Az ősi ellenség hogy lehet baráttá? A német és a francia, az angol és a francia, a spanyol és az angol, a lengyel és a német inkább fojtaná meg egymást egy kanál vízben semhogy barátok lennének. Igaz, a mostani "hivatalos" érzelmi viszonyok azt mondatják ezekkel a népekkel, hogy barátai vagyunk egymásnak, de a szíve mélyén az orosz ember a németben mindig a fasisztát látja, és soha nem bocsájtja meg az ellene hajdanán elkövetetett bűnöket.

Ezek a "nagy" ellenfelek. De itt vannak a kis népek, akik kicsik ugyan, de az egymás ellen érzett gyűlöletük nem kisebb, sőt, ha lehet, még nagyobb, mint az említett nagyoké. A magyar és a szomszéd népek, a "kis antant", a szerbek és a szomszédjaik, a török és a görög ellentétek mind egy-egy fejezet a gyűlölködés történetében, és nem is akármilyen fejezet.

Nem is olyan régen a "béketábor" népei a lenini nemzetiségi politika jegyében a felülről rájuk erőszakolt politika jegyében "szerették" egymást, a Szovjetunió elképzelései szerint, a kommunista világuralmi törekvések jegyében. És mi lett a vége ennek a nagy összeborulásnak? Aki parancsolt, az szétesett, napjainkban a két szláv nép, az orosz és az ukrán játszik háborúsdit egymással, a balti népek rossz álomként emlékeznek a múltra, a szatellit államok most a nagy demokrácia ünneplése és gyakorlása közben kezdenek rádöbbenni saját nyomorukra, a délszláv államok annyi részre szakadtak, amennyire csak lehet, a románok a magyar bosszútól rettegnek, és Erdély elrablása kapcsán nincs egy nyugodt éjszakájuk. 

A skótok, a katalánok is mást akarnak, mint ami most van, és még sorolhatnánk a feszültség forrásokat.

Európa most kínlódik és vajúdik, próbálja egyesíteni magát, csakhogy a régi kapitalista módszerekkel, a kizsákmányolás rafinált eszközeit bevetve. Az erős a gyengét még jobban ki akarja zsigerelni, a tőke mohó étvágya nem szűnik meg, sőt!

Az embertelenség próbál emberi bőrbe bújni, és minden, de minden a gazdagok kezébe kerül. A szegények most már a földet, az erdőt, az inni való vizet is elvesztik, és a végén semmijük sem marad, csupán a puszta életük. Azt azért hagyják meg nekik, hogy valaki dolgozni is tudjon, és még több gazdagságot teremtsen nekik.

Ki vezényli ezt a világméretű agressziót a népek ellen, mely az a hatalmas erő, amelyik nem engedi az emberek megbékélését, egymás kölcsönös tiszteletét? A nemzetközi pénzvilág, a tőke próbálja maga alá gyűrni az emberiséget, hogy mindörökre uralkodjon felette, vérét szívhassa, és rabszolga világot teremtsen, csak ő uralkodjon. Akik pedig a pénzvilágot a kezükben tartják, azok mesterkednek.

Mi lesz velünk, magyarokkal?

A külső ellenség acsarkodik köröskörül, csak a pillanatot lesik, mikor falhatják fel maradék, megrablott országunkat és mikor hajthatják rabigába megmaradt népünket. A jelszó: pusztuljon, aki magyar! Hol burkoltan, hol nyíltan, de ezt hangoztatják állandóan! Az újsütetű gazda, az Európai Unió sem akar mást, bár a hangnem finomabb. Lépten-nyomon büntetnek bennünket, ha van rá okuk, ha nincs. Mert itt is az a módi, hogy az új világ a pénzvilágot jelenti, és a gazda egy és ugyanaz. A pénz urai akarnak diktálni mindenhol, mindenkinek.

Hová menekülhetünk, ki véd meg minket? A múlt, hogy egykor testünkkel védtük Európát, a kereszténységet?

Ugyan már, a múlt, az a múlt!

A hála nem jegyzett érték a tőzsdéken, különben azok is a tőzsde olyan kézen van, amely nem oltalom a kereszténység hajdani védelmezőjének.

Keressünk más hazát? Hagyjuk itt a Kárpátok koszorúzta ősi birtokainkat, és éljünk kegyelemkenyéren?

Nem, nincsen számunkra máshol hely! Itt kell élnünk, és meghalnunk. Védjük, amíg tudjuk ezt a földet, amelyet a népvándorlás korában szereztünk, és ha szerencsénk van, és akarjuk mindannyian, mi magyarok, megmaradhatunk magyarnak. Szorongathatnak lent és fent, keletről és nyugatról, e kicsi, megmaradt hazát megvédhetjük gyermekeinknek, maradékainknak.

S talán egyszer, egy jobb, tisztességesebb világban a Csitári hegyek alatt felhangzik a magyar nép dala, magyar nyelven, nekünk, magyaroknak.

A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó.

Ekkor, a világon élő minden magyar érezni fogja azt, amit csak e néphez tartozók érezhetnek: magyar vagyok!

Magyar, és testben-lélekben szabad ember!

Ember vagyok.

 



Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Új ego