A cél az önmevalósítás

Az Új Akropolisz novella -és esszéíró pályázatán bekerült a 30 továbbjutott mű közé (200+ írás közül), igaz, nem a legjobb 15 közé. :)

 

A létezés nem más, mint egy örök körforgás véget nem érő folytonossága, amelyet egy felsőbb, ismeretlen erő irányít. Ez az erő elszórja a létezés magvait, amelyek gyökereket hajtanak mélyen a puha és termékeny termőföldbe, amely éltetőjük lesz, és majdan a vesztüket okozza. A magvak csírái lassan előbukkannak a földtakaró alól, hogy felkapaszkodhassanak, hiszen vágynak az éltető napfényre. Az eső, a fény táplálják, éltetik a hajtásokat, ám a természet olykor démoni erővé válik, s pusztító rombolásba kezd. Az esőből jégeső, a fényből forróság lesz, mígnem minden életet kiolt, lesújt haragjával. Majd minden kezdődik elölről.
Az emberi élet sem más, mint egy múlandó, átmeneti állapot, s mindennek alkotója, Isten.
De ki is valójában Isten? Ő a mindenség, az egység, a tisztaság, az Önvaló. Isten az egység, s a világ ennek az egységnek a megnyilvánuló része. Minden létező egy egész, amelynek párja van, ám elszakadt attól. Így válik észlelhetővé számunkra, az emberiség számára.
Isten döntésére a lélek testbe születik, kiszakad az örökkévalóság és a harmónia világából, a teljességből, az egységéből, hogy megkezdje földi küldetését. E küldetés során kell az embereknek megismernie Önmagát. Önmagát, vagyis a lelkét, a valódi énjét. E hosszas utazás során rengeteg ösvényt kell bejárni, s ezen utakon rengeteg elágazás és zsákutca, olykor hatalmas labirintusok állják utunkat, amelyeken a helyes utat megtalálni a legnehezebb kihívás. Ez az út a tisztaság felé, amelyen haladva megvalósíthatjuk önmagunkat.
A lélek a testbe születését követően megválik tudatától, elfelejti lényét, önmagát. A lélek megnyilvánulása egy álarc, a személyiség. Ám érezzük, személyiségünk mégsem teljes, valami hiányzik belőlünk. A hiány érzése mindvégig egy bevésődött érzelemként követi utunkat, és az egyesülésre törekedve irányítja döntéseinket. Az önmegvalósítás nélkül harmónia sem létezik, sem a világgal sem embertársainkkal nem élhetünk boldogságban.
„A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza."
A megismerni vágyás hajtja előre az embereket, célokat állítanak maguk elé, amelyek elérése után sem érzik a kielégülés érzetét. Az ember egész földi élete során tanul, egészen a halála pillanatáig. Majd azután ismét egyesülhet az Önvalóval, így minden tudás birtokában élheti örök létét. Ám a mai korban élőknek olyannyira beszűkült a tudatuk, olyannyira ragaszkodnak életükhöz, hogy nem mernek kérdezni és megismerni.
Kérdések, honnan jönnek, miért bukkannak felszínre? Kérdést irányítani valaki felé sem más, mint egy belső hang, belülről felbukkanó gondolat, amelyre - tudatunk alatt tudjuk -, mástól nem kaphatunk választ, azt magunknak kell megtalálni. Ám a vágy, hogy választ kapjunk kételkedéseinkre lehet a legnagyobb hajtóerő és egyben a legnagyobb akadály. Ha igazán vágyunk rá, arra, hogy felélesszük tudatunkat, képesek leszünk érte küzdeni és megvalósítani azt. Amíg a tudatlanok burokban élnek, és sötét földek tövises avarzatán botorkálnak, addig a gondolkodók a magasban szárnyalnak.
Ám ahhoz, hogy a világot megismerjük, először lényünket kell tudatosságra ébreszteni. „Hogyan érhető el mindez?" - A legelső kérdésre, amely megfogalmazódik elménkben, a válasz nyilvánvaló: Kérdésekkel, amelyeket önmagunk felé irányítunk, és sosem száműzzük őket a feledés homályába. Cselekedeteinket újra és újra át kell gondolni, és bíráskodnunk kell önmagunk felett. Ha ezt a képességünket képesek vagyunk arra a szintre finomítani, hogy észrevegyük, és beismerjük cselekedeteink milyenségét és mértékét, akkor képesek leszünk a változásra. Hiszen olyasvalamin, aminek nem vagyunk tudatában, képtelenség javítani.
De ki tudná megmondani, mi a jó és a rossz? A következő akadály, e kérdés leküzdése. A „jó" az nem más, mint a „rossz" párja. Egy pár, amelyek elszakadtak egymástól, így kettéválva, külön-külön érezzük milyenségüket. Ha nem lenne rossz, akkor jó sem lenne. Egyik a másik nélkül nem volna észlelhető, nem lennénk képesek megkülönböztetni őket. De ki állítja azt, hogy a napsütés jó és az eső rossz, csak azért, mert ellentétpárok? A napsütés kellemes, melegséggel és boldogsággal árasztja el az embereket. Egészen addig, amíg nem egy kies sivatagban hánykolódunk víz nélkül, félve, hogy a tüzes forróságban felforr a bőrünk. Ugyanígy az esővel. Az eső hideg és nedves, borongós és szomorú, mintha az ég sírna. Ám mégis jó, hiszen táplálja, és élteti a növényeket, fenntartva ezzel a tápláléklánc folyamatát. Ezek után hogyan állítható valamiről, hogy jó-e avagy rossz? Mindennek van egy isteni és egy démoni oldala, a kérdés az, hogy melyiknek engedünk.
Mindenki elmondhatja, hogy átélt már egy veszély vagy egy rossz dolog bekövetkezésének pillanata előtti hirtelen gondolatváltást. Az elhatározásából valami kizökkentette, és éppen az utolsó pillanatban gondolta meg magát, elkerülve ezzel a bajt. Ilyen minden lénnyel megesik a világban, az állatoknál ezt ösztönnek neveznénk, míg az embereknél belső megérzésnek, belső hangnak, amely megálljt parancsolt. Elgondolkodtató, honnan is származnak a megérzéseink. Annyit mindenki sejt, hogy nem az agyi központok küldték a parancsot benső hang formájában. Akkor mi lehet ez a valami, ami jó útra terelt minket? Nem kell félni a választól, amely nem más, mint a lélek. Hiszen a lélek mindentudó, ám elnyomásban él személyiségünk által. Félelmetes belegondolni mindabba, hogy az embernek nem lelke van, hanem minden ember egy lélek, amelynek teste van, amely kellékül szolgál a megnyilvánulásban.
Miután elsajátítottuk a képességet, hogy cselekedeteink fölött uralkodni tudjunk, addigra az elménk nyitottá válik önmagunk felé. Hibáinkat ismerve, elemezve mozzanatainkat majd elérkezik az idő, amikor megbékélünk önmagunkkal, és ezáltal a világgal is harmóniába kerülhetünk. Megérthetjük, ahogyan a szavak éreznek, és hogy azoknak mondanivalójuk van, amelyeket közölni szeretnének. Megérthetjük embertársainkat, s majd nem ítélkezünk egymás fölött. Ha képesek leszünk elszakadni személyiségünktől, és egyesülni valódi lényünkkel, elérkezik az örök szabadság, nem kell többé a személyünk és testünk rabságában élnünk. Mi magunk hozunk döntéseket, magunk dönthetünk cselekedeteink felett, magunk élhetjük földi életünket.
Megismerni önmagunkat annyit tesz, mint tudatában lenni cselekedeteink, gondolataink eredendő okával. Meg kell találnunk tehát a lényt, aki bennünk lakozik, amelynek tudása végtelen, és amelynek bölcsessége vezet minket. Kibékülve önmagunkkal képesek leszünk társainkban a szépet és a jót látni. Hiszen eredendően mindenki jó, a tiszta és ártatlan gyermekkort csak beszennyezi a világa, a tudatlanság, a kapzsiság és a hatalomvágy. A lélek mindig tiszta marad, még akkor is, ha a személyiség romlott. Hiszen minden jóban van valami rossz, és minden rosszban ott van a jó.
Merjetek kérdezni, merjetek gondolkodni, merjetek megismerni! A szabadság a lényed megismerésével érhető el, és azzal, hogy megérted társaidat, az egész mindenséget. A szabadság annyit tesz, hogy te te vagy, és nem hagyod elnyomni a lelkedet a személyiséged által! Hogy mikorra leszel képes elérni az önmegvalósítást? Évtizedek, évszázadok, esetleg évezredek múltán, újbóli újjászületések árán tudod megtisztítani a lelkedet olyannyira, hogy ismét eggyé válhasson az örök létezővel. Küzdj magad ellen, a személyed ellen, hogy megérthesd a lelkedet, hogy eljuthassanak hozzád bölcs szavai!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
ChiliPapaya
#5. 2012. november 21. 14:44
Miért? Amikor változtatni akarunk a rossz szokásainkon, akkor is magunk ellen küzdünk. Hiszen néha nehéz megállni, hogy ne a berögzült cselekedeteinket engedjük előtörni, és valahogy másképpen reagáljunk az adott szituációra. De lehet, csak velem van ez így, hogy igenis küzdök, mert változni akarok, és ehhez önmagammal vívok harcot, hogy most minek is engedjek. Majd, amikor sikerül lecsillapítani hevesen fellépő természetünket, közelebb kerülhetünk valamihez. Én így vélekedem erről. Természetesen nem kell egyet érteni, az is elég, ha elgondolkodik rajta az ember. Van ez így filozófiai könyvekkel is, profi szerzőtől, igaz dolgok, mégis gyakran akad, hogy nem az olvasottak mellett tesszük le a voksunkat.
Fer-Kai
#4. 2012. november 20. 21:33
"Küzdj magad ellen, a személyed ellen, hogy megérthesd a lelkedet, hogy eljuthassanak hozzád bölcs szavai!"

A személy küzd a személy ellen?
Vagy inkább: hajlandó elcsendesedni, háttérbe húzódni, feladni önérvényesítési törekvéseit, hogy helyet adjon a nála nagyobbnak, az igaznak, tisztának?
ChiliPapaya
#3. 2012. november 20. 20:57
A szó negatív vagy pozitív értelmében véve? ...
Balage
#2. 2012. november 20. 16:29
Érdekes gondolatok...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek