A bombanő

Amikor, viszonylag rövid ismeretség után, hozzáment a férfihoz, szentül hitte, tisztában van vele, mit vállal ezzel a házassággal.

 

 

Amikor, viszonylag rövid ismeretség után, hozzáment a férfihoz, szentül hitte, tisztában van vele, mit vállal ezzel a házassággal. Végül is, a férje mérnökember, ami nem csak azt jelenti, hogy a szellemi elithez tartozik, de garancia arra is, hogy mindig biztosítva lesz a megélhetésük, egy szép lakás a fővárosban, luxusautó, és persze, költhető pénz. A férje intelligens ember, de ő sem akárki, baráti körben egyszerűen csak „bombanőként” szokták emlegetni. Mondjuk, ki is érdemelte ezt a jelzőt, mert mindig elsődleges szempont volt számára a kinézete, fő feladat annak szinten tartása, az ápolt külső, a jó alak, a tökéletes smink, s persze, a legújabb divat szerinti ruha.

Azzal azonban nem számolt, hogy bár a férje valóban mérnök, de agrármérnök. És igaz ugyan, hogy kezdetben az Agráregyetemen tanított, mint mérnöktanár, de egy év elteltével olthatatlan vágy ébredt benne arra, hogy ténylegesen testközelbe kerüljön a szakmájával, vagyis vidékre menjen, és egy nagyobb település állami gazdaságában vállaljon állást.

Először nem is értette. Hogy fordulhat elő, hogy egy tősgyökeres városi fiú - akármilyen iskolát is végzett - falun kívánjon élni? Ott, ahol nincs színház, de még a mozi se biztos, nincs pláza, kicsi és szegényes az élelmiszerválaszték, rosszak az utak, és végül, de nem utolsósorban, hol marad a megfelelő szintű társaság?! Szó szerint rosszul lett még a gondolattól is, hogy életteret és életmódot kell változtatnia, legalább is, ha - egy röpke együtt töltött év után -, nem akar elválni.

A vidéket látatlanul és ismeretlenül is utálta, de a férjét - láthatóan - szerette, mert költöztek. A menetközben felmerülő nehézségek, és természetéből fakadó fenntartásai mellett, nem volt könnyű megválni a munkahelyétől sem, hiszen egy nagy pláza márkás parfümériájában dolgozott, ahol szinte istenítették őt, a céget elsőrangúan reklámozó, mindig ápolt, dekoratív „bombanőt”. 

A házat, eljövendő otthonukat, férje választotta ki, előtte titokban is tartotta, meglepetésnek szánta. Amikor megálltak a kapu előtt, azt hitte, rosszul lát, vagy téves címre érkeztek. Az alacsony, hosszan elnyúló épület valódi falusi porta látszatát keltette, s leghátul kisebb, gazdasági épületekben folytatódott. Minek az nekik, csak nem a kocsit fogják ott tartani?! Hiszen még kutyájuk sincs! A férje megnyugtatta, hogy majd kerül bele állat is, egy szép kölyökkutyát már ígértek is neki. A kocsit meg, drágám, hamarosan lecseréljük egy terepjáróra - tette hozzá a férje, mintegy megnyugtatásul. A földekre csak nem járhatok ki a kis Peugeot-val. Na, még ez is. Az a kedves, szép kis autó, hát arról is le kell mondania!

Bement a házba, és szinte leroskadt a konyha kinézetű, még berendezetlen helyiségben talált egyetlen faláda tetejére. Tenyerébe temette az arcát, és érezte, amint ujjai között a könnyei a térdére potyognak.

Hát itt fog ő ezentúl élni? Itt, a világ végén, elzárva mindentől, a semmi közepén? Hát hová hozta őt a férje? És ekkor, mintegy menekülési tervként, belényilallt a gondolat: talán mégis el kellene válniuk. A feleség létbiztonságának kockáztatása már valószínűleg válóok.

Ekkor belépett a férje, és a vállát átkarolva, a fülébe súgta: Bízzál bennem, boldogok leszünk itt, meglátod. Hát ebben ő ugyancsak kételkedett, de mint józan, felnőtt nő, egyidejűleg az is felötlött benne, mit szólnának a szülei, az ismerősei? Ők úgy tudják, jó partit csinált, és szeretik egymást - ami tulajdonképpen igaz is. Mégis csak kellene adni egy kis időt maguknak. Ki tudja?.....

A férfi körbevezette, és ő meglepetve látta, hogy milyen jó ízléssel választott csempét és padlólapot a fürdőszobába. Igaz - jutott most eszébe -, hogy egyszer, csak úgy próbaképpen, egy belvárosi üzletben megtudakolta tőle, milyen szín és minta tetszene neki leginkább. Ha jól emlékszik, borsos ára volt az általa kiválasztott csempének, de hát akkor az csak játéknak tűnt, nem tudta, hogy egyszer majd jelentősége lesz. A konyha is, ahová először belépett és elsírta magát, most, villanyfény mellett, sokkal szebbnek tűnt. Itt is az ő ízlése érvényesült teljes mértékben. A ház parasztház típusú volt, de hát ez manapság divat. Van, aki kifejezetten ezt keresi. Az épület kívülről, belülről fel volt újítva, a legmodernebb, pasztell színekkel kifestve. A függönyöket, csillárokat úgy hozták magukkal, az már kizárólagosan az ő választása volt. Ezektől a berendezési tárgyaktól várta, hogy az - előreláthatóan sivár –környezetet, egy kicsit sikerül majd otthonosabbá varázsolnia.

Az első napok a berendezkedéssel teltek, a magukkal hozott konzerveket fogyasztották, de lassan meg kellett ismerkednie a helyi szokásokkal, és főként a vásárlási lehetőségekkel.

A településen, meglepetésére, több nagyobb élelmiszerüzlet is volt, a polcokról visszaköszöntek a jól ismert, otthon is használt élelmiszerek. Amikor azonban a megszokott, színes olasz tésztát kereste, nem találta. Magában kicsit kárörvendve kérdezett rá az eladótól, vajon lesz-e a későbbiekben ez a tésztafajta, vagy ne is keresse, mert nem tartanak ilyent. Az eladó nagyon udvariasan, de kategorikusan közölte, hogy ne számítson a tésztára. Azután azonban még hozzátette, látván, hogy új vevő, ajánlja a spagettijüket, a közelben csinálják, nagyon dicsérik, kiváló minőségű áru.

Hát vett belőle egy csomaggal, majd legalább meglátja a férje, ha nem ízlik neki, hogy - többek között - még miről is kellett lemondaniuk, a vidékre költözés miatt. Szerencsére, az üzlet közel volt, nem kellett sokat cipekednie, az új autót a napokban kellett megkapniuk, addig gyalogolhat.

A házba belépve, az előszobában éppen cipőt váltott, amikor nyüszítés ütötte meg a fülét. Először meg is ijedt, azt hitte, talán patkány, vagy valami más rágcsáló, esetleg menyét - hallott már ilyenről, hogy vidéken előfordulhat -, bár abban nem volt biztos, hogy a menyét rágcsáló-e, illetve, hogy ezek az állatok adnak-e ki ilyen hangot. Városi lány volt, panelban laktak, hál’ istennek még egerük se volt, honnan tudhatta volna ezeket a dolgokat.

Kicsit megszeppenve nézett körül, amikor meglátott egy idegen tárgyat az előszobában. Egy fonott kosár volt, fehér vászondarabbal letakarva. Közelebb ment, de nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy fel is emelje a rongyot. Ekkor váratlanul egy bársonyos, fehér fejecske emelkedett ki a rongy alól, és apró rózsaszín szájával egyet-kettőt vakkantott. Majd, mint ősellenséget, szájába kapta a rongydarabot, és cibálni, tépni, rágni kezdte. A nagy hancúrozás közben kiesett a kosárból, de a padlón folytatta a harcot. Bámulva nézte a kis jószágot, nem tudta megállni, hogy ölbe ne kapja, és meg ne csókolja a kis bolyhos fejet. Hát ez volt a meglepetés, amit a férje az előző nap ígért! Ő persze valami másra számított, márkás parfümre, esetleg a nehezen nélkülözött színes olasz tésztára, de most nagyon örült, hogy nem ezeket kapta. Első saját állata volt az életében.

Este a körzeti orvosékhoz voltak hivatalosak, afféle bemutatkozó látogatásra. A vendégségben nagyon finom tejfölös csirkepaprikást kaptak, tésztakörítéssel. A tésztára ráismert, az volt, amit aznap neki is melegen ajánlott a bolti eladó. Most meggyőződhetett róla, valóban jóízű. Ha igazán őszinte akar lenni magához, mondhatta volna, van olyan jó, vagy még jobb is, mint az olasz. A csirke nagyon ízletes volt, és puha. Meg is kérdezte a doktornét, hol vásárolta. Az meg nevetve mondta neki, hogy hát hol vette volna, ma reggelig itt kapirgált kinn az udvarukon. Hát ilyet is lehet, otthon csirkét nevelni? - kérdezte ő őszinte csodálkozással. A maga számára is váratlanul, az a gondolat fogalmazódott meg benne, hogy esetleg ő is tarthatna csirkét. Hogy meg lenne lepve az anyja, ha a beígért látogatásakor, saját nevelésű csirkével vendégelné meg! Az ötlettől egészen feldobódott.  Hamarjában meg is kérdezte a doktornét, mit is eszik egy ilyen csirke. Hát mit enne?- kérdezett vissza a másik. Hát természetesen magokat, füvet, gilisztát, bogarat, meg efféléket.

Harmadnapra a férje elintézte, hogy a gazdaságból, ahol dolgozik, persze pénzért - hozzanak a lakásukra néhány csirkét. Azon majd kísérletezhet. A férfi eközben már el is kerítette dróthálóval az udvar egy kis szegletét, melyet ideiglenes elhelyezésül szánt a ház új jövevényeinek. Éjszakára majd bezárjuk őket az egyik gazdasági épületbe - mondta. Látod, például ezért is kellettek ezek a melléképületek. Ehhez ő nem tudott hozzászólni, de másnap, amikor hallotta, hogy a csirkék milyen hangosan és kétségbeesetten káricsálnak a drót mögött, azonnal kitalálta, valószínűleg éhesek. Eszébe jutott, amit a doktorné mondott, mármint, hogy mag kell nekik, meg fű. Gondolt egyet, még örült is a találékonyságának, és elment az élelmiszerboltba, vett egy jókora doboz szezámmagot, aztán egy kisebb üzletben, ahol kerti szerszámokat is árusítottak, fűmagot is talált. Hazamenve, a szezámmagot a csirkék elé szórta, a füvet meg elvetette a bekerített rész földjébe, jól be is locsolta. Este, amikor a férje megkérdezte, hogy milyen süteményhez szánta a szezámmagot, szinte meg volt sértődve, miszerint a férje fel sem tételezi róla, hogy önként, a saját feje után is gondoskodni tud a ház körüli állatokról. Eldicsekedte, hogy füvet is vetett, reméli, míg ki nem nő, addig elég lesz, ha naponta szezámmagot szór a csirkék elé. A férje éppen ivott ennél a mondatnál, de még a nyakkendője, meg a fehér damaszt is vörösboros lett, akkorát prüszkölt, majd továbbra is nevetéssel küszködve elmagyarázta, hogy a doktorné természetesen nem szezámmagra gondolt, hanem legalább is darált kukoricára, mert attól lesz szép gusztusosan sárga a csirkék bőre, na meg a tojás sárgája is. A fűvel se vesződjön - mondta -, terem az elég a kert végiben, csak engedje ki a csirkéket oda, onnan nem szökhetnek meg, kerítve van az egész telek.

Megszokta a csirkéket, megszerette a kutyát, első saját kutyáját, de igazán nem volt még megbékélve a helyzettel. Visszavágyott a városba. Leginkább az állandó plázajárás, a  vásárolgatási lehetőségek elmaradása, és a színház hiányzott neki. Nehezen várta azt is, hogy végre újra kocsi legyen a háznál. Anélkül mankós betegnek érezte magát, aki mindenhová csak lassan, nehézkesen jut el, amellett örökké cipekedni volt kénytelen.

Végre eljött a nagy nap. Éppen valami egytálétel félét próbált összeütni, amikor hallotta, kocsi állt meg a ház előtt.

A kíváncsiság kiűzte, hagyott csapot, papot, fazekat. Az utcára érve, szinte földbegyökerezett a lába: a férje tenyerével paskolt egy hatalmas, modern, gyönyörű színű terepjárót, amihez foghatót eddig csak a magazinokban látott. Na, hogy tetszik a kicsike? - kérdezte a férje. Megtartjuk? A robosztus kocsi rendkívül impozáns volt, csak úgy sugárzott belőle az erő. Meg - mondta, s válasza nem csak a belenyugvást sugallta, hanem azt is, hogy tényleg tetszik neki. Ajándék is van mellé - mondta a férje, s két operajegyet varázsolt elő zakója belső zsebéből. De hát egész nap esett, csak nemrégiben állt el, sárosak az utak, ki se jutunk a faluból, nemhogy fel, Pestre - mondta ő, egészen elkeseredve attól, hogy öröme ilyen rövid életű lett. Akkor te nem ismered a terepjárót, hiszen éppen ez a legnagyobb érdeme - replikázott a férje. Elmegy az mindenütt, mint a harckocsi. Hagyd is a főzőcskézést, inkább öltözz át, majd az opera előtt vacsorázunk valahol.

Való igaz, a kocsinak meg sem kottyant a göröngyös, sáros út, csak falta a kilométereket, jó volt nézni.

Az opera után haza indultak. Máskor, még a régebbi életükben, ilyen alkalmakkor egyenesen felmentek a negyedik emeleti lakásukba, persze gyalogosan, aztán a parányi fürdőszobában lefürödtek és lefeküdtek. Nem várta őket soha senki, csak az üres lakás. A szűk tér nem adott semmi másra lehetőséget, és igazán kedvet sem csinált bármi foglalatossághoz. Mondhatni, unalmas volt az életük.

Most pedig, odahaza - mert már gondolatban is csak így beszélt jelenlegi otthonukról -, várja őket a kiskutya, meg kell nézni, rendben elvannak-e a csirkék, locsolni nem kell, elég eső esett. Napról napra szépül az előkert, már fejlődnek a nárciszok, lesz viola, petúnia, ezeket a magokat is a doktorné adta. Magok - most már megmosolyogta saját magát is, ha eszébe jutott esete a szezámmagos csirkeeledellel. Anyja egy hónapja bejelentkezett, mire végre valóban ide is ér a vendégségbe, tényleg a saját csirkéjéből főzhet neki. Jólesően gondolt arra, hogy van mivel dicsekednie. Már a munkahelye se hiányzott, amióta felajánlották neki azt a helyet a könyvtárban. Persze, csak négyórás munka, de azzal is jól telik az idő.  Nem is kell, hogy jobban, hosszabb távra lekösse magát, hiszen hamarosan új elfoglaltsága lesz. Új szerepre készül, a bombanő helyett. Mert a kiegyensúlyozott, nyugalmas, vidéki lét valódi gyümölcsöt érlelt - gondolta, miközben könnyű mozdulattal, de elégedetten, végigsimított enyhén domborodó hasán, amint azt a helybeli, falusi asszonyoktól látta…   

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek