A porcelánfiú, kezében verseskönyvvel

...ez itt, ez itt még nem a mi alkonyunk -- (vers)

 


A fákon a lecsüngő levegő; az ősz
akkora erővel hajlítja meg, hogy 
szinte száraz levelet formáz benne
az oxigént sietve elhagyó
széndioxid.


Az elemek kavargásában az ügyetlen
idő keresi az egyenesebb utat,
perceket potyogtat valami
nejlontasakba, s nem tudja, hogy
szökhet rá a táj a kamera szemén
át arra a vékony szalagra, 
aminek otthona egy műanyag ház 
s kerítése a csontszínűnek 
megálmodott műanyag fogazat.


A város utcáin reggelente a kirakatok 
néznek szembe először egymással, 
az egyikben egy bábu meztelen combján 
gördül lejjebb a nap, a másikban
egy óra bőrszíjából bújik elő a 
vágóhídra hurcolt állatok idővé vált 
sóhaja, a harmadikban meg CD-lemezek 
mögött ágaskodik egy porcelánfiú. 


Mellette könyv. Verset képzelt belé 
egykoron a mester, kinek kezében 
porcelánná vált a köd, a vágy és tán még 
az arany is - porcelánnal áldozott ő 
a nagy Istennek, s csupán a porcelán
koporsóktól rettegett.


S a porcelánfiú, kezében a verseskönyvvel,
egyszer csak érezni kezdi a fényes héjú
versek lélegzetét, s ahogy ujja hegyével
megtapintja őket, reped a héj, s belülről
út nyílik kifelé, s immár ütemre táncolva
lépked elő az, ami eddig bent volt,
az eltitkolt Európa, az a legbensőbb,  
a rejtett zugokban felnövő. 


S jönnek és újra élni vágynak a
torzóban maradt s csatákban földig 
döngölt házak, új tüzekre kapnak a 
kínnal elharapott szivarvégek, a kalap
a meginduló esőben ekkor már 
valóban helyére kerül, s betölti, végre
betölti korábban elképzelt funkcióját, 
az utakon a kátyúk már nem fél repedések,
minden sejtet alapokig hatolva  
elpusztít a kemo... És a lélek zöld robbanása 
is messzire hatol: a járdákon vígan 
csúszkálva telet kerülget, ropogós könyveket
s még ropogósabb képlemezeket 
telepít a járdaszigetekre, s lesi, hogyan válnak 
felhőkben repülő fémes pegazussá 
a tegnap még báli illatok alatt kocogó, 
kemény kövekre kihajtott fiákerek. 
Egy mobiltelefon ugrálni kezd az
út szélén, pattog, rohan, hír érkezett
bentről, és ő szóra éhes gazdáját keresi.


A porcelánfiú meg füstgomolyos kiskocsmákra
vágyik, ahol az üvegpohár csak egy pillanatig
él, ahol az öreg pincér az új DJ-énekessel
a kukák ürítése közben mindig összenéz, 
ahol a pizza oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó 
lélek, s ahol a terítőn a borfolt a 
haldokló agy parányi vércseppjévé válik, 
ahol a verseskönyv testébe mozgékony, 
halandó élet költözik, ahol a bordára ráépül
a hús, a húson mint apró duzzanat 
kivirágzik a lélek, ahol a lányok szoknyája 
hajnaltájban az ég fogasára lebben, 
ahol a hollók csőréből
a dal a testes virágágyásokra 
fekete karcokat húzva ráesik, ahol a 
telefonból a tömeg csak lassan és szépen 
araszolva lépked elő, és a kagyló,
míg tartja a porcelánfiú, a hangokra 
figyel, fekete héjait összehúzza. 


S ahogy figyel, ...figyel ott benn meg kinn, 
egyszer csak hallja azt is, hogy lélegezni kezd 
- botolva vágyak macskakövein - a felnőttebb nővé 
érett Európa, kezében telefon, asztalán pizza, 
oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó lélek, 
a testes virágágyásokon vért még nem 
szimatol a veres homlokát már égbe emelő
pipacs, az öreg pincér meg leszedi az
asztalokról az üres tányérokat, s ahogy
koccan az üvegpohárhoz a tányér,
mintha egy hegedűszó futna bele az
éjszakába, a szalvétán meg egy nő
szoknyája az ég fogasára lebben,
s már kánkánnak örül az úr, aki nemrég
még egy koldusnak dobott némi pénzt,
de azt már nem mondhatta mellé, hogy
uram, ó, uram, bon soir, s ahogy távozóban a
tükörhöz lép, látja, a zenész a zongorát
hangolja, s amikor leül a hangszere mellé,
még az Istennel beszélget. Ám azt már nem 
látja, mégis tudja, hogy a sok éhes kavics
odakinn mint gurul összevissza, mint 
koccan egymáshoz ebben a vándorlétben,
ahol autók siklanak egymás mellett
szótlanul, ahol repülők repülnek
egymást mellett egyre hevesebben, 
ahol az újságok standjaikon úgy csepegtetik
egymásra a híreket, ahogy cseppjeit az eső
és cseppjeit a méz; s Európa haját
fújni kezdi a szél, telefonjába
hangok futnak, s onnan hangok törnek
elő, a pizza már melegebb, mint a
jövőbe párolgó lélek, már melegebb,
mint a vékonyka tűit földre szegező nap,
a hajnal meg az ég fogasain fennakadt
szoknyák mögül már előtűnni látszik,
de mintha a hajnal pirosával korom 
is hullana alá. S már kormosabban siklanak 
az autók egymás mellett szótlanul,
és az emberek a telefonba sugdosni kezdik,
hogy ez itt, ez itt még nem a mi alkonyunk,
ez csak az óceánnal ölelkező Nyugat alkonya.



2011. június            Juhász Anikó

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#12. 2014. március 4. 18:18
Nem erre az írásra reagálok, csak a szerkesztő egy mondatára.
Balázs írta anno: "Ez nem költemény".
Ma olyanokat hallok, olvasok, melyeket nem is értem miért sorolnak a lírához.
Se ritmus, se rím, akkor mi?
Epika. (Talán...)
Nem kellene beerőltetni oda, ahová nem való.
Jellemző a mai verseire, mait megfogalmaztam.
Sajnos.
Elnézést a Szerzőtől, nem neki szánom a fenti sorokat...
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. június 21. 11:58
zsuzsahorváth
#11. 2014. március 4. 17:46
Jó, hogy újra felkerült érdekes "írásod", amit én szabadversnek neveznék és megfogadva Balázs tanácsát, fél-hangosan olvastam magamnak.
Tetszett!
Juhász Anikó
#10. 2011. július 3. 21:51
Most olvastam a hozzászólást. Érdekes megfigyelés. Amúgy meg, kedves "Katuska", köszönöm az érdeklődést -- így ismeretlenül is.
előzmény: katuska hozzászólása, 2011. július 1. 18:45
katuska
#9. 2011. július 1. 18:45
Anikó, talán stílust teremtettél, ez egy vers-novella.Nagyon tetszett!
Juhász Anikó
#8. 2011. június 30. 22:04
Köszönöm mindenkinek, aki eddig hozzászólt, a véleménynyilvánítást. Sajnos, a "lenne" és a "van" közötti távolság olyan időtlen távolságnak tűnik, csak a pillanatokban futnak össze és egyesülnek néhanap.
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2011. június 25. 21:20
Döme Zsuzsa
#7. 2011. június 25. 21:20
A versről Örkény István Ballada a költészet hatalmáról c. műve jutott az eszembe.... Milyen jó lenne, ha a " hajnal pirosával" korom helyett remény hullna alá!
Tara Scott
#6. 2011. június 22. 19:47
Egyetértek Balázzsal mindenben. Nagyon tetszett.
Gratula!
janos
#5. 2011. június 22. 11:46
Kiemelkedően érdekes ,minden összhangban megfogalmazva és belefoglalva az élet sokoldalúvalósága.
Balage véleménye igaz és őszinte az, hogy''JÓ IRÁS''
Tetszik a legőszintébb érzéseimmel.
János
rapista
#4. 2011. június 22. 07:48
szürreális!
a szokatlan képek kavalkádja koherensen, gondolatritmusba rendezve fut - és a végén elérkezik valahová: a KOKLÚZIÓHOZ!
jól felépítetted!
Answer
#3. 2011. június 21. 12:37
A megszokottnál hosszabb, de jó!
Gratulálok!
Balage
#2. 2011. június 21. 11:58
Hol is kezdjem?
Talán az első gondolatoknál, mik felmerültek bennem versed olvasása közben. Ez nem költemény. Pár sort elolvasva ez volt a véleményem. Bosszantott, hogy miért vetted versformába önmagában inkább novellára emlékeztető művedet. Aztán...
Aztán megpróbáltam ráhangolódni, magamban elmondani írásodat. És tetszett! Nem tudom, hogy stílusilag hova sorolnám, de egy biztos: hogy jó írás.
Szívem szerint arra kérnélek, hogy csatolj hozzá egy hanganyagot is, mert ha valaki csak úgy olvassa végig, ahogy én nekiálltam, az fájlalni fogja a rá szánt idő, míg ha más veszi a fáradtságot és úgymond magának felolvassa(esetleg lejátssza a hanganyagot :D) az egy erőteljes, fordulatos művel lesz gazdagabb.
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek