A pók

A megálló sarkában szövi hálóját, kicsit csálé, bágyadtan lóg a fonál, valamit elhibázhatott, mert izgatottan, kapkodva dolgozik.

 

Vadas volt zsemlegombóccal, utána pedig dobostorta a Szamos cukrászdából.
Unottan kocogtattam villámmal, a Herendi leveses tál oldalát félig a mintákat követve, félig csikorgó hangot adva, mint egy rossz gyerek.
Nem is olyan messze kigyúltak a Budai Vár és a Gellért-hegy fényei, Budapest lassan, ráérősen öltötte magára éjszakai csábító jelmezét.
Illedelmesen megköszöntem a vacsorát, és az ódon, budai villa legfelső emeletére siettem.
Milyen furcsa - gondoltam - még másfél óra, és egy tizedik kerületi gyárban leszek, ahol estétől hajnalig égeti majd szemem a neonfény.
Nagyapám meghalt, és vele együtt nem csak egész lényem, hanem az anyagi biztonságom is odalett.
Szüleimnek igaz, volt pénze, de az elkényeztetett úri kislány dolgozni kényszerült, ha meg akarta venni magának a cigarettát és azt a temérdek sok könyvet, amit évekkel később bagóért adott el a Múzeum körúti antikváriusnak.

Kimentem a buszmegállóba, és vártam a 39-est.
Tél volt, pirosra fagytak a kezeim, húzta a vállam a málhazsák, amiben a váltóruhámat cipeltem.

Kőbánya központjától még negyed órát kellett utazni, míg megérkeztem a gyárba.
Hatalmas, kattogó gépek, öreg, töredezett arcú, elcsigázott melósok, női öltöző fémszürke szekrénnyel és hideg vizes csappal.
Gyorsan magamra kapom apám katonai overálját és 44-es acélbetétes bakancsát. Ilyen munkához ez a legideálisabb szerelés.
Fogasra akasztom az olasz szövetkabátot, becsúsztatom a pad alá a hasított bőr, magas sarkú csizmát.
Inverz Hamupipőkének érzem magam, habos-fodros királykisasszonyból városszéli segédmunkás.

Betuszkolok a zsebembe egy doboz barna Szofit, meg öngyújtót, majd jelentkezem a műszakvezetőnél.

Éjfélkor van az ebédszünet, újságpapírból kínálnak kolozsvári szalonnát a szakik, fogatlan, borgőzös történetek következnek a vasútról, a tanyáról, családokról, asszonyokról. Borosták és rozsdás bajszok mögül bukkan elő némi emberszagú kisregény.
Nincs jó kedvem, nem találom a helyem, lötyög a kantárom és 6 számmal nagyobb a cipőm.
Hólyagosra törik kezemet az acélos gépek és a pattanásig feszülő műanyag.
Visszadugom a füldugót, és irány a futószalag.

Hajnali négykor ér véget a műszak, mindenki kapkod, siet, fél 5-kor indul az első metró az Örsről.
Felszállunk.
A Blahánál már az összes melós horkol, kolbász és üzemi tea illatba burkolózik a szerelvény.
Leszállok a Batthyány téren, elindulok a mozgólépcsőn felfelé.
Halott a város, sehol senki, pár hajléktalan lézeng a bűzös aluljáróban.

Batthyány tér.

A dohánybolt, egy régi, reménytelen szerelem még ifjú koromból, ami aztán évekre a mélybe húzott, és ott is tartott végtelen sokáig.
Palacsintázó, vásárcsarnok, templom.
Az emlékek úgy másznak egymás hátára, mint öreg ganéjtúró bogarak.
Leülök a buszmegállóba, és rágyújtok.
Sötét van, és csontig hatol a fagy, a gomolygó cigarettafüstbe mintha a saját lelkemet lehelném bele.
Izzadt vagyok, dohos és fáradt, ólom meg papírszagú.
Bámulok a semmibe, és tekintetem egy pókra téved.

A megálló sarkában szövi hálóját, kicsit csálé, bágyadtan lóg a fonál, valamit elhibázhatott, mert izgatottan, kapkodva dolgozik. Az erős szél mindig belekap, tépi, lóbálja a kicsiny állatot, de az erősen kapaszkodik, és folyton újrakezdi.
Ráfújom a füstöt, megijed, elszalad, visszajön.
Megint ráfújom.
Aztán megsajnálom, és hagyom, hadd tegye a dolgát.

Hajlani 5 óra van, csikorogva érkeznek a furgonok az újságárusokhoz, rácsok zördülnek, kiabálások szótöredékei kúsznak fel a nyilvános vécé felől.
A pók még mindig elszántan sző, élet-halál harcot vív az ébredező város karjaiban.
Aztán valahonnan felülről, a megálló tetejéről odamászik hozzá egy másik pók.
Bemegy egészen a háló közepéig, lassan összeérintik csápjaikat, és megpihennek.
A szél már viharba készülődik fordulni, eldobom a csikket, és mélyen a zsebeimbe dugom kezeimet.
Nézem a pókokat.
Egymás mellett fityegnek szótlanul, majd mikor lecsendesedik a nagy fuvallat, a tetőről jött pók visszamászik, a hálókészítő pedig újra munkába kezd.

Álmosan gurul be a busz, nyakkendőjét igazgatva köszön a sofőr.
Felállok, minden porcikám sikít, dideregve roskadok le az egyik ülésre.
Utolsó erejével még egy hatalmasat vágtázik a vihar a megállón keresztül.

Sziszegve indul az ócska bádog láda, kinézek az ablakon, de az ezerfelé szakadt háló sarkában már sehol sem látom a pókot.

 

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Nagy István Paphnutius
#6. 2013. április 6. 17:01
Nagyon tetszett! Gratulálok!
Bedő Csaba
#5. 2013. április 4. 10:25
Remek írás, egy monoton világ szürke pillanatairól.
Mégis tartalmas és jó olvasni.

Gratulálok, minden jót!
Csilla
#4. 2013. április 3. 18:51
Remek, lendületes írás, tetszik a gondolatmenet.
Kiválóak a hasonlatok, az ellentétes képek, lenyűgöző a stílusod, nagyszerűen visszaadod "az ébredező város " hangulatát.

A külső változás a belsődre (a lelkedre) is kihatott: lehet, hogy soha nem figyeltél volna fel a hálóját szövő pókra, ha az "elkényeztetett úri kislány" maradsz.......

Gratulálok!
Juhász Kató
#3. 2013. április 3. 16:24
Látod, a pókok sem szeretik a füstöt.
Aki így tudja látni és láttatni a pókokat, - ezeket a szeretni való, szorgalmas állatokat - annak tovább kell lépnie a zajos gyárból.
Gratulálok!
Answer
#2. 2013. április 3. 15:21
Régen jártál erre.
Kiválóan megírt életképet festettél elénk!
Nagyszerűen fogalmazol, élvezet olvasni!
Csak gratulálni tudok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek